A Fidesz szocialista egészségügye címmel nagy ívű fejtegetés született dr. Horváth Ágnes volt egészségügyi miniszter tollából. Nem szeretnék a miniszter asszony egykori – a celebvilágban tett – nem túl sikeres kalandján élcelődni, de talán az is hozzájárult, hogy erősen feledékennyé vált. Dr. Horváth Ágnes a Semmelweis-terv kapcsán fejti ki nézeteit, egyetért az egészségügy megmentésével, csak a hozzá vezető utat nem tartja megfelelőnek. Azért nehéz erről a cikkről kritikát írni, mert részletezni kellene, hogy a szocialista–szabad demokrata kormányok milyen „eredményeket” értek el – ez köteteket igényelne –, s honnan indult a Fidesz–KDNP-kormány.

Dr. Molnár Lajos hatalmas lendülettel csonkította meg az ellátórendszert – a szokásos módon – íróasztal mögött, körzővel-vonalzóval és jó nagy adag prekoncepcióval. Az eredmény: bizonyos szakmák (pszichiátria), intézmények (HIETE) és végül a beteg emberek szinte jóvátehetetlen károkat szenvedtek. A miniszter úr távoztával „magyar hangja”, Horváth Ágnes folytatta a területi ellátási kötelezettség teljes összekutyulásával.

Sláger lett a vizitdíj, a kórházi napidíj, a széfek és a napi ötszöri étkezés a kórházakban. A népszavazás elsöpörte a fentieket és a miniszter asszonyt is. Székely Tamás következett, akire a teljes anyagi kivéreztetés feladata várt. 2006 és 2010 között 250 milliárd forintot vontak ki az „E” alapból, és ehhez akarták igazítani az ellátórendszert. Székely elismert finanszírozási szakember volt, mégis az ő finanszírozási ötletelései következtében jutottunk el 2009-ben odáig, hogy a kórházi vezetők összefogása már éhségsztrájkkal fenyegetett.

Jött az új kormány, amely a miniszter asszony állításával ellentétben nem egy, hanem négy év alatt tervezi visszaadni a GDP egy százalékának megfelelő összeget (kb. 300 milliárd forintot). Dr. Horváth a Semmelweis-tervben a vizitdíj, a kórházi napidíj bevezetését vizionálja. Ilyen nincs benne. Részleges térítési díj, szabad orvosválasztásért fizetendő térítés – az ötlet szintjén – benne van.

Téved az egykori miniszter asszony azzal kapcsolatban, hogy ez a részleges térítési díj az eddigi jogszabályok szerint is szedhető volt, és többletpénzt jelentett az intézményeknek. Az OEP a finanszírozási díjat a részleges térítési díj összegével csökkenti. „Pénz az ablakban” – ezért konfliktust, adminisztrációt vállalni fölösleges. A részleges térítési díjjal csak úgy értek egyet, ha az OEP-finanszírozás fölött jár az intézménynek, és valóban ad lehetőséget egy belső érdekeltségi rendszer kiépítésére. A várólisták megkerülhetősége – pénzért, a kórház szabad kapacitásának terhére – szerintem is az egyik megoldás lehet, de nagyon komolyan körül kell járni ennek etikai vonatkozásait.

Többletforrást a rendszernek, de nem vizitdíj formájában! A lehetséges többletforrások: 1. Alkoholra, dohányra egészségügyi hozzájárulás címén tízszázalékos jövedékiadó-emelés. 2. Az egészségtelen ételekre, italokra kivetett, „hamburgeradó” néven elhíresült különadó. 3. „Extrémadó”: az extrém sportok kedvelőinek; az ittasan, gyorshajtóként sérült embereknek az ellátását pedig csak korlátozottan engedném meg az egészségügyi alapból. Tudom, az extrém sportokra van jogszabály, kíváncsi lennék, hányan alkalmazták?

Eszébe jutott-e Horváth Ágnesnek, hogy ezen többlethozzájárulásokkal milyen népegészségügyi hasznot is el lehetne érni? Kevesebb beteg lenne, a gyógyításuk is kevesebbe kerülne, s kevesebben sérülnének meg az országutakon. A Semmelweis-tervben népegészségügyi járulék címen – az én olvasatomban – benne vannak a fentiek lehetőségként. Nem ugyanaz, mint a vizitdíj, mert annak az volt a célja, hogy visszafogja az ellátórendszer igénybevételét. Ha csak egy ember károsodik, meghal, mert pénz hiá nyában nem jut el az orvoshoz, már nem szabad vizitdíjat alkalmazni.

Belső erőforrásokat is fel lehet szabadítani: 1. Az intézményen belüli „ömlesztett” gyógyszerhasználat és a gyógyszer egyedi, a betegig követett kicsomagolása révén gyógyszert és költséget takaríthatunk meg, mert a gyógyszerköltség ötven százalékát teszi ki a csomagolás.

2. 27 ezer krónikuságyat hozott létre Molnár Lajos reformja, ennyihez nincsenek meg a személyi és a tárgyi feltételek. Hétezret fel lehet számolni, és akut ellátásra, integrációra, egynapos sebészetre, járóbeteg-ellátásra lehet fordítani.

3. Rögzíteni kellene az ellátás során felhasznált szakmai anyagok (protézisek, varróanyagok, varrógépek stb.) maximális árát. Példa: ízületiprotézis-műtétért kb. egymillió forintot fizet az OEP. A beültetett protézis ára 80 ezertől 500 ezer forintig terjed. Ki mondja meg, hogy melyik betegnek melyiket ültetik be? A szakma, mely nem költségben, hanem ellátásban gondolkodik, ezért a beszállítók korlátlanul emelik áraikat, és erre rakódnak rá a – nevezzük finoman – egyéb költségek. Ha kimondanánk, hogy maximum 250 ezer forintot lehetne OEP-pénzből a protézisért fizetni, mi történne? Az ennél drágább terméket forgalmazók csökkenteni fogják áraikat, hogy piacon maradjanak. Tehát létrehoznánk egy OEP által szabályozott piacot, és több embernek tudnánk implantátumot beültetni, azaz rövidülhetnének a várólisták. S ez minden anyagra igaz.

4. Vizsgáljuk felül 400 ezer rokkantnyugdíjas jogosultságát.

5. Töröljük el a rehabilitációs járulékot az egészségügyi intézményekben.

6. Olyan minimumfeltételeket alakítsunk ki – és ez az integrációhoz is fontos –, amely megszünteti az egy intézmény – egy gyógyszertár, labor, patológia, radiológia elvet.

7. A progresszivitás a betegségek progresszivitása legyen, azaz meg kell határozni, hogy az intézményben – és csak ott – mit finanszírozzon az OEP.

Az egészségszervezési központok ötlete jó, nem azonos az ellátásszervezővel, de a részleteket jobban ki kell bontani. A magam részéről az egy megye = egy kórház = egészségszervező tervet támogatnám, mely a későbbiek során átalakulhatna regionális szervezővé.

Az őserdőt megjárt miniszter asszony krokodilkönnyeket hullat az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetése miatt. Ám e szervezet csak arra nem volt jó, ami a nevében szerepelt. Nem indította eljárások sorozatát az egészségbiztosító túlkapásaival szemben. A könnyek a súlyponti kórház fogalma miatt is hullnak. Na ez az, ami teljesen zavaros viszonyokat teremtett. 39 ilyen intézményt hoztak létre, melyek közül, mondjuk, 20-25 esetében mindenki egyetért, hogy azok kiemelt intézmények, de a többit már kétségkívül politikai alkuk állították a középpontba.

Ez a fogalom keverte a progresszivitást és a területi elérhetőséget. Voltak a súlypontiak között nagy egyetemi klinikák és kis városi kórházak. A státusz többletpénzzel nem járt, csak többletfeladattal. Nem határozták meg, amiről a Semmelweisterv beszél, hogy mely betegségek ellátása tartozik központi nagy centrumokba (onkológia, kardiológia stb.), s melyek azok az „átlagos” betegségek, amelyek a területi intézményekben láthatók el.

A Regionális Egészségügyi Tanácsok: ahol együtt ülnek polgármesterek, kórházigazgatók és földrajzilag egymáshoz nem tartozó ellátók képviselői, ott természetesen nagyon kicsi a konszenzus lehetősége. A RET csak arra szolgált, hogy negatív állásfoglalása esetén a miniszternek korlátlan hatáskört adjon. Demokratikusnak látszó fölösleges intézmény. Az állami befolyás növelésének kérdését dr. Horváth Ágnes félreérti. Ez pillanatnyilag a Semmelweis-tervben lehetőség, továbbgondolandó kérdés.

El kell dönteni, hogy a tulajdon kerül-e az államhoz vagy a működtetési jog. Az sem elképzelhetetlen, hogy a működtetési jogot az állam és az eddigi tulajdonos közösen gyakorolja, s még a dolgozók is részt kaphatnának belőle. A Semmelweis-terv végleges változatába több alulról jövő javaslatot kellene beépíteni, szélesíteni kellene a jelenleg zömében budapesti és elméleti szakemberekből álló szakértői bázist.

Végül: nem értem, hogy a volt szabad demokrata miniszter miért az általa is létrehozott működésképtelen struktúrát támogatja, ha csak nem azért, ami a címben áll...

A szerző a BAZ Megyei Kórház főigazgató főorvosa

Európaiság, szolidaritás - Horváth Ágnes válasza

Amikor miniszter voltam, őszintén hittem abban, hogy nem csupán az egészségügy finanszírozásának egyensúlyát kell megteremtenünk, hanem olyan fontos átalakításokat indíthatunk el, amelyek – meggyőződésem szerint – a betegek és az orvosok érdekeit egyszerre szolgálták volna. Nem volt örömteli, de tudomásul vettem, hogy ezen átalakítások miatt némelyek, köztük diplomás, finom úriemberek olyan stiláris szabadosságot engedtek meg maguknak, ami sok, nem éppen polgári kifejezéssel gazdagította a hagyományos szakmai érvelés fogalomkészletét.

Akkor sem hivatkoztam a hivatalnak, vagy legalább a nőnek kijáró minimális tiszteletre, s most is csak annyit kérek az Olvasótól, hogy Dr. Csiba Gábor túloldali írását olvasva véletlenül se általánosítson, a magyarországi kórházvezetők nem ebben a hangnemben szokták kifejteni szakmai álláspontjukat. Például el szokták olvasni azt az írást, amivel vitatkoznak, ezért nem mondanák azt, hogy a Semmelweis-tervben a „vizitdíj, a kórházi napidíj bevezetését vízionálom”, amikor éppen azt írtam, hogy a kormányzatot ezzel vádolni demagóg és hamis. Merthogy a vizitdíjat sajnos nem akarják bevezetni, az orvosválasztásért fizetendő díjnak pedig nincs köze a vizitdíjhoz vagy a fizetős egészségügyhöz.

Apropó, fizetős egészségügy: nemrég Dr. Csiba azzal a felhívással lepte meg kórházának betegeit, hogy a hálapénznek a felét, amit adni kívánnak, inkább a kórház számlájára fizessék be. (A másik felét nyilván adják csak továbbra is borítékban.) Kicsit korábban az a megtiszteltetés ért, hogy ugyanő vadnyugati mintára kitette a fotómat, Molnár Lajosé kíséretében a kórházában felállított vizitdíj-automatákra. Mindenki eldöntheti, hogy a két önrészfizetési technika közül melyik a civilizáltabb, az európaibb, melyik szolidárisabb a betegekkel?

Csiba Gábor egy régi harcot harcol tovább rendíthetetlenül, de én nem harcolok, pusztán megírtam a véleményemet a kormány egészségügyi javaslatairól, azokat az elemeket is említve, amelyekkel egyetértek, és azokat is, amelyekkel nem. Csiba Gáborral viszont szinte semmiben nem értünk egyet: nemcsak az Egészségbiztosítási Felügyelet hasznosságát ítéljük meg másképp, hanem az ellátórendszer ésszerű felépítését is. Szerintem az „1 megye = 1 kórház = Egészségszervező” elv kedvezőtlen mértékben szűkítené a kórházak számát, s megjegyzem: a 2006-os átalakítások során nem hallottunk tőle ilyen radikális felvetéseket.

A leglényegesebb különbség közöttünk az, hogy Csiba szerint a teljesen állami rendszer jó, csak több pénz kell bele, szerintem viszont, bár szükség lenne több pénzre, de ez önmagában nem oldaná meg a problémákat, s a költségvetési helyzet ismeretében sokkal több pénzre a közeljövőben nincs is kilátás. Ezért volna szükség olyan átalakításra, amely nemcsak előnyösebb finanszírozási helyzetet, de jobb minőséget és egyenlőbb hozzáférést is biztosít. A két utóbbi szempont sajnos Dr. Csiba írásából teljesen kimaradt.

– Szerinted egy kis protekcióval előrébb lehetne juttatni a várólistán? Marabu rajza