Nehéz megérteni, hogy a döntések – önmagukat adózási szakértőknek tekintő – közreműködői hogy adhatták nevüket a joggal, a szakmával, az erkölcsi normákkal és a végrehajthatóság szempontjaival ellentétes javaslatok beterjesztéséhez.

A már elfogadott és még tárgyalás alatt lévő pénzügyi tárgyú javaslatok anyagi következményeit a közvélemény viszonylag jól ismeri. Írásomban nem is ezekkel, hanem a társadalmi és morális értékrendet torzító hatásokkal szeretnék foglalkozni. Vajon mi az üzenete annak, hogy a korábban sem jogszerű salátatörvények mellett „képviselői önálló indítványok” tömegével írják át a közteher-viselési szabályokat, teret adva a visszamenőleges hatályú alkalmazásnak, az adóalap önkényes értelmezésének, a jogszabályok közötti –egyébként sem erős – koherencia sérülésének, a társadalmi következmények semmibevételének. Mindez a bíróság előtt végződő jogviták számának ugrásszerű növekedését fogja eredményezni. Régi tapasztalat, hogy amit megspórolunk a döntések előkészítésén, az többszörösen visszaüt a végrehajtásnál.

Izgalmas kérdés, hogy a fontos szektorokat érintő különadók „sunyi” meghoszszabbítása, illetve visszamenőleges hatályú bevezetése miként fog hatni az érintettek befektetési hajlandóságára, új munkahelyek, új vállalkozások létrehozására. Azzal még számolhatunk, hogy a vállalkozásokat nem fogják külföldre vinni (az infrastruktúra kevéssé mobilizálható), ám az valószínű, hogy lekerülünk a kedvező üzleti lehetőséggel kecsegtető országok térképéről. Amit nyertünk a társasági adó csökkentésével, azt többszörösen elveszítettük az ágazati különadók bevezetésével. Félek, hogy a döntéshozók nem számoltak azzal, hogy a jogszabályok önkényes formálása milyen mértékben rombolja a hazai közgazdasági környezet kiszámíthatóságába vetett hitet, s hogy a szabad rendelkezésű források felhasználását korlátozó intézkedésekkel milyen mértékben fogják rontani az ország növekedési esélyeit.

Ilyen előzmények után ki gondolja komolyan, hogy a tervbe vett adóamnesztia esetén dőlni fog az országba a korábban „kifektetett” offshore vagyon?

A lineáris adózásra történő áttérés deklarált célja az volt, hogy mérsékeljék a lakosságra háruló terheket, így növeljék a belső fogyasztást, és ennek eredményeként élénküljön a gazdaság. A törekvések vonzóak, ám azonnal hozzá kell tenni, hogy eddig a fogyasztásnövekedésre alapozott kísérletek mindig kudarcot vallottak. S ennek valószínűségét növelik az adótechnikai megoldások is.

Az szja 32 százalékos kulcsának megszüntetése és az alsó kulcs egy százalékpontos mérséklése egyértelműen a magas jövedelműeknek kedvez, míg az alacsony jövedelműeknél a terhek vitathatatlanul növekednek. A megtakarítást választó, vagy az importból származó luxustermékek iránt vonzódó magas jövedelműek aligha fogják a hazai fogyasztást növelni. A foglalkoztatottak háromnegyedét kitevő alacsony keresetűek pedig még nagyobb mértékben fordulnak majd az informális munkavállalás, jövedelemszerzés felé. Meg kellene végre érteni, hogy az informális foglalkoztatás kiterjedtségét nem a 20 százalék körüli szjateher determinálja, hanem a munkáltatók és a munkavállalók által együttesen fizetett 44 százalékos járulék, s az annak teljesítése fejében elérhető társadalombiztosítási szolgáltatások erkölcsi és anyagi kopása.

Ha a döntéshozók javítani kívánták volna az szja-rendszer működőképességét, akkor első lépésként a „szuperbruttó” technikát kellett volna kivezetni a rendszerből.

A nemzetközi szakirodalomban – amit átvett a hazai szabályozás is – a jövedelem nem más, mint egy adott időszak (adózási szempontból egy naptári év) alatt realizált bevételeknek a törvények által engedélyezett költségekkel csökkentett része. Ebből logikusan következik, hogy a jövedelem nem lehet több, mint a ténylegesen realizált bevétel. A hatályos hazai szabályozásban ez nem így van! A munkabérek esetében – és csak ott – szja-köteles jövedelemnek minősül a munkáltató által fizetett 27 százalékos járulékkötelezettség is.

Jogi szempontból ez csak akkor lenne munkavállalói jövedelemnek tekinthető, ha a járulékot a munkáltató a munkavállaló helyett fizetné. Ha viszont a bérekre épülő 27 százalékos járulékkötelezettséget is a munkavállaló által teljesítendő köztehernek minősítenénk, akkor ezzel arányosan szélesítenünk kellene a munkavállalót megillető egészségbiztosítási és nyugdíjszolgáltatási jogosultságokat is. A hatályos szabályozás féloldalas, s csak a jövedelemadó alapjának „kreatív” kiterjesztését szolgálja. Ha valamit változtatni kellett volna, akkor ennek a „kreatív” adóalapnak az alkalmazását kellett volna megszüntetni.

A piaci értékrend meghonosodása, az állami szerepvállalás kényszerű korlátozása és a társadalom életkor szerinti összetételének kedvezőtlen módosulása egybecsengően figyelmeztetnek az öngondoskodás szükségességére, s az ezt szolgáló megtakarítási formák támogatására. Magyarországon eddig csak a kezdeti lépéseket tettük meg. Ebből fakadóan egyik gondunk a lakossági megtakarítások alacsony szintje, illetve a megtakarítások nagyfokú koncentrációja. (A lakossági megtakarítások négyötöde a jövedelemtulajdonosok egyötödének birtokában van.) Amegtakarítás tipikusan a hoszszú távú gondolkodás jele, s az alkalmazott megtakarítási formák életképességéről 10-12 év tapasztalatai alapján nem lehet megbízható véleményt alkotni.

Ebből következően az első – a társadalom széles körét érintő – magán-nyugdíjpénztári megtakarítási forma létjogosultságának rövid távú megfontolásokon alapuló megkérdőjelezése, a 12 év alatt felhalmozott vagyon államosítása és annak folyó költségvetési finanszírozásra történő felhasználása – történelmi bűn! Ennek nem lehet más a következménye, mint hogy a tehetősebbek az állam által nem követhető technikákkal fognak tartalékolni (lásd a nemesfémek, illetve műtárgyak iránti felfokozott keresletet), a kevésbé jómódúak pedig inkább felélik jövedelmeiket, mint hogy a bizonytalan megtakarítási formákat válasszák. Van ennél nagyobb veszély is: egy reformértékű megtakarítási forma kiiktatása – a bizalom megingása miatt –kudarcra ítélhet minden jövőbeni modernizációs elgondolást. Képletesen szólva: a porcelándarabok összeragasztása emberpróbáló feladat lesz.

A mindenkori döntéshozók felelőssége előzetesen mérlegelni a javaslatok végrehajthatóságát s az ellenőrző mechanizmusok teljesítőképességét. A már kihirdetett és még kihirdetésre váró jogszabályok ismeretében – a napirenden levő szervezeti változásokkal terhelten – a végrehajtó apparátus a 22-es csapdájába került: ha a politika kikényszeríti az adókötelezettségek visszamenőleges érvényesítését, akkor az jelentős erőforrásokat fog lekötni, s viszonylag csekély eredménye lesz (emlékezzünk a vagyonosodási vizsgálatok hatékonyságára); ha pedig a visszamenőleges alkalmazás elmarad, akkor a jogszabályok értékvesztése fog bekövetkezni.

Még folytathatnám, de talán ennyi is elég figyelmeztésnek: ha a döntéshozók továbbra is „kreatív” módon fogják formálni a közteher-viselési szabályokat, számolniuk kell azzal, hogy az adóalanyok is kreatív módon fognak viszonyulni a módosuló feltételekhez. S ez senkinek sem lesz jó.

A szerző közgazdász, az APEH volt elnöke