Az interjú címe beszédes: „A magyarok megnyerhetik a XXI. századot”. Az interjú nem is igen szól egyébről, mint hogy a magyarok vesztes nép voltak, mert nem hittek magukban és a jövőben, „a jövőt nem úgy látják, mint egy nagy ígéretekkel rendelkező területet, amit el kell foglalni, hanem mint olyat, aminek mentén védekezni kell”. A „nyerni” akarás kényszere ebben a mondatban harctérnek láttatja a nemzeti történelmet, minden lehetséges viszonyt háborús szembenállásként értelmez, amelyben vagy győzünk, vagy legyőzetünk, és mivel idáig legyőzettünk, most vissza kell vágnunk. Arról, hogy pontosan mit is kell „megnyerni”, vagyis hogyan kell cselekednünk, milyen problémákkal kell szembenéznünk – tehát politikáról nem esik szó Orbán válaszaiban. Ez a mindenkit, minden ügyben, bármi áron legyőzni kívánó késztetés uralja a kormány hazai politikáját is: mindenfajta autonómia potenciális veszélyforrás, erőnk hivalkodó kétségbevonása.

Az interjú készítője végig reménykedik, hogy megtudhat valamit Orbántól közössége helyzetére vonatkozóan: jelzi a riasztó demográfiai trendeket, érdeklődik, hogyan kíván Magyarország hozzájárulni ahhoz, hogy „ez a kis közösség életben tartsa kultúráját, anyanyelvű oktatását. Ezen a téren várható-e valamilyen stratégia kialakítása az anyaországtól?” – kérdi. Orbánnak azonban semmi mondanivalója a délvidéki magyarság létkérdéseiről. Pedig volna miről beszélni: az újvidéki egyetem magyar tanszékén például évről évre kevesebb a hallgató, ami veszélyezteti a kinti magyar közoktatás és kulturális intézményrendszer utánpótlását.

Kérdés az is, mennyiben, milyen arányban kell a tisztán magyar nyelvű közoktatási intézményeket támogatni, amelyek értelemszerűen elvándorlásra ösztönöznek, hiszen megnehezítik a szerbiai egyetemi tanulmányokat és munkavállalást, s mennyiben másfajta oktatási stratégiákat és intézményeket. (Mielőtt azt gondolnánk, azért nem mond semmit Orbán, mert mindezt az ottani közösség tagjaira kívánja bízni, idézzük eszünkbe, hogy a határon túli magyarság meghatározó orgánumaitól vonta meg az Orbán-kormány az éltető anyaországi pénzforrásokat, az Új Magyar Szótól, a Transindextől, a Korunktól, a Látótól, az Új Szótól, a Kalligramtól stb). Orbán megállapítja, hogy itthon sem bíztatóak a demográfiai trendek, és ehhez kapcsolva festi föl voluntarista vízióját: eddig kishitűek voltunk és vesztettünk, de az elvesztett XX. század után a XXI. századot „megnyerjük”. Nem vétetik tekintetbe, hogy a XX. század „elvesztésében” jelentős szerepe volt a viszszavágás még súlyosabb tragédiákat előidéző kényszerének is.

Ez a teljesen üres „gondolat” – hogy ti. inkább nyerjünk, mint ne – az egyetlen, amit a határon túli magyarság számára Orbán kínál. A válasz, az érdeklődés, a közös gondolkodásra való készség teljes hiánya –mi ez, ha nem a cserbenhagyás minősített esete, amihez képest cinikus porhintés az összes agyonismételt lapos frázis. A közelgő EU-elnökséggel kapcsolatos elképzelésekből annyi derül ki, hogy: „A jól végzett munkát mindenhol elismerik”, ezért aztán úgy döntöttek, hogy jól fognak dolgozni... (Itt azért egy kézenfekvő konkrétum van, hogy ti. hívei vagyunk Szerbia gyors csatlakozásának, s ez „történelmi küldetésünk”. Saját helyének történelmi értelmezése nélkül Orbán sem képes megnyilvánulni: ebben Gyurcsány Ferencre hasonlít.)

Orbán legmulatságosabb válasza arra a kérdésre érkezik, hogy a „magyar kormányzat hogyan tudja segíteni a Magyar Nemzeti Tanácsot”. A válasz: „Létezik egy megállapodás Pásztor István és köztem, (…) és ez azt tartalmazza, hogy mi támogatjuk a Magyar Nemzeti Tanács létrejöttét”. A kollektív jogok meghatározó lehetőségéről a magyar kormányfő mondandója annyi, hogy: hajrá, Kovács néni!

Az a „határozottság” és „lendület”, ami „talpra állítja”, „újjászervezi” és felvirágoztatja az országot, üres frázisokká esik szét, iránytalan erőszakosságként lepleződik le. A diadalmas előrenyomulás a semmi irányába zavartalanul folytatódik, a gyáva jövő meghátrál majd győztes seregeink előtt, mi pedig halálos csapásokat mérünk rá, leromboljuk és sóval hintjük be a helyét. Előre!

A szerző újságíró, irodalomtörténész