Szemben áll a megnyugtató jóslattal az, amit Fodor Géza mondott 1993-ban, tudniillik, hogy „a magyar operakultúrának … alighanem vége van”. A magyar operakultúra tönkremenetele című írásában (l. A Zene és színház c. kötetében) feltételezte, hogy a leépülési folyamat visszafordíthatatlanná vált: „Remélhető, sőt valószínűsíthető, hogy lesznek még jó operaelőadások Budapesten, de operakultúra, ami szervességet jelent, mestereket, tradíciót (mely nem »Schlamperei«, hanem a lényegre irányul), életet és ensemble-t meghatározó művészi etikát – az már aligha lesz.” Ennek pedig egyik oka a sok közül (ezeket F. G. tüzetesen elemzi), hogy „leépült a közönség minőségérzéke és ép reagálóképessége”, holott „az operakultúra fogalma még a közönség operai kultúráját is jelenti; de a közönség ízlését, értékrendjét, adekvát, arányos »feedback«-jét, »visszacsatolási« hatását, színvonalat kikényszerítő igényességét újra felépíteni – ez a színház regenerálódása és optimális működése esetén is felmérhetetlenül hosszú időt igényelne”.

Azóta tizenhét év telt el. A Magyar Állami Operaház Erkel Ferenc születésének kétszázadik évfordulóján bemutatta a Bánk bánt. Túlzás, hogy bemutatta, inkább megszégyenítette. Nevetséges kulisszák között álldigált és kottából énekelt a tarka jelmezbe öltözött kórus, az estélyiruhás szólisták ki-be bumliztak a kottaállványokhoz, és a két este szereposztásából nem sikerült öszszehozni egyetlen garnitúrát, amely minden szerepben elfogadhatóan teljesítené a szólam követelményeit. Figyeljünk jól, nem valami átlagos repertoárdarabról van szó, hanem a mi magyar nemzeti operánkról a zeneszerző bicentenáriumának napján! Ráadásul a hetven éve játszott, átdolgozott, toldozott-foldozott, szövegileg-zeneileg manipulált hamisítvány helyett ez lett volna az ős-Bánk (ha a második felvonás kórusfináléját nem sikkasztják el), ahogy Erkel eredetileg megírta. Erre a „félig szcenírozott koncertre” (ilyen állat nincs, mondaná Móricka az állatkertben) nem lehet mentség, ez párját ritkító merénylet, tehetségtelenség és impertinencia. Ennél nincs lejjebb. Mindegy, hogy mi volt az oka, pénzhiány, belső villongás, általános csődhelyzet, vagy hogy a fölkért külföldi rendező koncepciója nem tetszett volna a nézőknek. És ha az utóbbi, akkor mi van?

A „leépült minőségérzék” diktál? Vagy a bornírt politika fogja eldönteni, hogy mi „túl modern” vagy „sértő”, mint a Nemzeti Színház János vitézéről? Nagy szám lenne, ha valaki publikálná a részleteket, hogyan próbálták meggyőzni Cesare Lievit, hogy ne úgy rendezze a Bánk bánt, ahogy rendezné. Micsoda ország, micsoda kultúrpolitika!?! Mindenki reszket a félelemtől, hogy elcsapják, amiért – mint mindenhol a világon – a kortárs színházművészet mérlegén akarják megmérni a szent drámai ereklyét, megkeresni benne, amiről itt és most szól nekünk, hiszen ezért találták fel a színházat, nem azért, hogy múzeumi tárlóban őrizzük rajta az évszázados port. Egy külföldi rendező tette volna meg a szívességet, hogy európai kontextusba helyezi a Bánk bánt, de nekünk csak azért sem kellett. Hogy van bátorságunk ezzel egyidejűleg azon lamentálni, hogy a külföld nem forgalmazza Erkelt, mintha mindez csak menedzselés kérdése volna (de hát itt a példa, így menedzselünk mi!), és mintha Smetana, Dvorák vagy Janácek, akikkel a drága Erkelt – sajnos – nem lehet egy napon említeni, csak azért járnák végig a nagy külföldi operaházakat, mert a „szomszédaink” jobban értenek a píárhoz?! Hacsak azok a külföldiek, akik november 7-én ott ültek az aranyozott kolumbárium kupolája alatt, nem viszik el a hírét az „eredeti Bánk” nevű torzszülöttnek.

A „világhírű” Magyar Állami Operaház jövőbe vetett illúziója hamis mítoszból táplálkozik. A legendák – fél századdal ezelőtti – korában, amikor nagy művészekből állt a társulat, a hétköznapi előadások tűrhetetlenek voltak. Az ötvenes évek végétől a hatvanas évek végéig több százat láttam belőlük, sokáig nem is láttam mást, egy ideig azt hittem, ez magas színvonal. A minőséget az átlagelőadásokon lehet lemérni, nem néhány ünnepi estén. Ünnepi előadások ma is vannak. Világszínvonalúak is. Az Elektra – nem akkor, amikor a bemutatón a hanyatló Baltsa és Secunde énekelte, hanem amikor Eva Johansson – jobb volt, mint az idei salzburgi a csúcsformán kívüli Iréne Theorinnal, nem szólva Kovalik izgalmas rendezéséről Lehnhoff unalmasan konvencionális munkájával szemben. A Fidelio még az Elektránál is jobb, legföljebb az embernek Thomas Moser leamortizált tenorjától ment el az életkedve. Nem lehet minden bemutatóra a nemzetközi első vonalból szerződtetni énekeseket, mint aWagner-napokra a MüPába, és nem rendezhet minden előadást Kovalik. Különben is, Kovalik csak EGY rendező, nem az egyetlen (legföljebb itthon), saját világa van, de vannak más rendezői világok is, azokra is szükség lenne az Andrássy úton. És nem vezényelhet minden előadást Kovács János vagy Fischer Ádám – az utóbbi nemsokára egyet sem fog –, meg kellene találni a velük egyenértékű állandó karmestereket. Kovalik és Fischer az Operaház vezetőiként az első perctől kezdve bukásra voltak ítélve – szerintem ezt ők is tudták –, mert nem volt hátterük, nem volt, nincs mögöttük egy működő intézmény, ők pedig „csak” művésznek alkalmasak, nem egy szétzüllött, immorális, szervezetlen, szakmailag lestrapált műintézet fenntartására, pláne feljavítására.

Tréfának fogom fel, ha a bécsi Staatsoperhez vagy a New York-i Metropolitanhoz mérjük magunkat. Ezek üzemszerűen működő operaházak, amikre különböző profilokat lehet építeni. Nálunk az elmúlt fél évszázadban az operaházi vezetők vagy az üzemelést, vagy a művészi munkát próbálták megreformálni, a kettőt együtt meg sem próbálták, de a félreform sem sikerült egyiküknek sem. Nem engedte a mérhetetlen szakemberhiány az operai üzem szinte minden területén, a hatalmas repertoárra épülő játékstruktúra, a megélhetési kényelem, a művészi megalkulvás, a verseny hiánya –képtelenség, hogy az Erkel Színházat önálló működtetés helyett mindig az Operaház tartja fenn, most is ezt akarják –, a közönség igénytelensége és érdektelensége, ami más országokkal ellentétben az évek folyamán a nézőszám drasztikus csökkenéséhez vezetett. Az állami kultúrpolitikának egy-két pillanattól eltekintve sohasem volt érdemi elképzelése arról, mit akar az Operaháztól, általában kliensrendszert működtetett, sértett művészek a legfelső politikai köröktől kaptak elégtételt, sőt szerepet, mindenki a túlélésre játszik, alkalmatlan vezetők és alkalmatlan művészek az adófizetők pénzén és egymás kebelén őrzik teljesítmény nélküli pozíciókat. A sok hasonló eset közül csak az egyik volt, amikor a balett-társulat tagjai a legutóbbi balettigazgatói pályáztatáson egyenként Harangozót mondtak, de kórusban Keveházit kiáltottak, és privátim bárkinek elismerték, hogy a langyos vízre, a kevés munkával járó biztonságra szavaztak –, a művészi morál lassanként szertefoszlott, a magát dívának tartó énekesnő megengedte magának, hogy szabotálja Katharina Wagner rendezését (kis német operaházakban perszeminden magyar vendégénekes alázatosan teljesíti a legvadabb instrukciót is), s ma már senki sem csodálkozik, hogy a döntések mögött ott áll minden kilométerkőnél a magyar színházi élet mindenhez értő szürke eminenciása.

A zsdanovi útmutatás, miszerint operisták, csináljatok világhírt, gyönyörűen hangzik, mert ki ne szeretné, hogy mi is Bécs legyünk – ahol három nagy operaház működik – vagy legalább egy budapesti Staatsoper. A bécsi Staatsoperben ugyan különböző művészi szellemű előadások vannak, a rettentően ósditól az eltökélten felforgatóig, de ha csak azt tudnánk elérni, hogy a zenekar és a kórus úgy szóljon, ahogy ott mindennap szól, már érdemes volt kiadni a jelszót. Az anyagiakat illetően vannak ugyan kétségeim, mert tíz megszüntetett közalkalmazotti szerződésből is csak tíz Staatsoperjáró vendégművészt lehetne megfizetni tíz estére, de ez hadd ne legyen az én gondom. Viszont nem is kell Bécsig ellátni, néha elég Vilniusig, ahol Günter Krämer, Rigáig, ahol Stefan Herheim, Pozsonyig, ahol Franz Konwitschny rendezett. Vagy Debrecenig, ahol Silviu Purcarete. Ők az első vonal, és ezekben a városokban, úgy látszik, jobban tudják, hogy kicsodák, mint Budapesten. Föl kellene nőni hozzájuk. Úgy persze nem fog menni, ha a szegedi operafesztiválon közönségdíjat kap a borzalmasan dilettáns szegedi Traviata-előadás. Szegeden irtóznak a modern operától, emiatt már a korábbi fesztiválokon is szégyenkeztünk, de miért kell a közönség „leépült minőségérzetét” támogatni? Jó, lesütik közben a szemüket. És ezzel egy újabb szöget vernek a magyar operakultúra koporsójába.

A szerző kritikus

Marabu rajza