Akkor már kiderült, hogy a falu 82 gyerekéből 20 rendszeresen éhezik és legalább 40 súlyosan alultáplált, viszont a nyáron nem kapták meg a központi költségvetésből finanszírozott napi egyszeri meleg ételt, mert a hivatalosság szerint „Bódvalenkén nem volt rá igény”. Akkorra már „eltűntek” a gyerekfarmról az állatok; akkor már én is megéltem az első bódvalenkei telet, láttam, ahogy Józsi egy laticelldarabot teker a kútra és meggyújtja, hátha kiolvad, láttam a fiatal férfiakat mélységes depresszióban meredni az üres falra, miközben 4-5-6-7 gyerek ugrál és zajong körülöttük, láttam az életveszélyes kéményeket, a bedeszkázott ablakot, amit nem volt pénz beüvegeztetni, az állandó macska-egér játékot a rendőrök és a tüzelőt szerző férfiak között. (Egy köbméter fa 16 ezer forint; ahhoz, hogy legalább a konyhát fűtsék, egy családnak a télre legalább tíz köbméter kell. Megmondaná nekem valaki, hogy lehet ezt ennyi pénzből kigazdálkodni?). Láttam Ritát, amint strandpapucsban siet a hóban a boltba, ahol kamat nélkül is éppen kétszerannyiba kerül egy kiló liszt, mint a városban.

Marabu rajza

Azt hittem, ha csodát nem is lehet tenni, legalább valami lesz, legalább elindul valami közbeszéd, legalább páran megértik, hogy a szegénység nem csak annyi, hogy nincs pénzem. Legalább páran megértik, hogy amíg őket nem tudjuk kihúzni a szegénységből, addig nekünk sem lesz jobb… Aztán a szegénységellenes küzdelem jegyében kijelentettük: nehogy má’ dőzsöljenek ezek a segélyből! Egy családban elég, ha egy ember kap… Ők tehetnek róla, mért nem mennek el dolgozni!

Ma Bódvalenkén két embernek van állása, a mentősnek, meg az önkormányzati hivatalsegédnek. Közmunkában is csak néhány embert tudnak foglalkoztatni pár hónapig, azt is csak külső segítséggel – elfogyott az önkormányzat pénze. A szomszédos Komjátiban is 80 százalék körüli a munkanélküliség, Tornanádaskáról meg ne is beszéljünk.

Mi Bódvalenkén feltérképeztük, hogy milyen tevékenységeket lehetne beindítani, amivel fenntartható módon lehetne munkát és tisztes jövedelmet biztosítani az itt lakóknak. Egy közepes színvonalú budai lakás árából kijönne az egész projekt, de nem sikerült összeszedni rá a pénzt.

Sétálok a pesti belvárosban. Elérek a csodaszökőkúthoz, ami, ha közelítek hozzá, leáll, ha távolodom, újra a magasba szökken, és csak folyik, folyik az a drága víz…

Sétálok, és közben azon töröm a fejem, egy ember hány vacsorát tud megenni. Bódvalenkén biztos lenne jelentkező jó néhány adagra – no de az egészséges életmódot folytató bankár, vállalatvezér, vállalkozó, akiknek most nemzeti ajándékként megfelezzük a jövedelemadóját, már vacsorázott, neki már van lakása, ott jó meleg van – ha fázik, csak egy parányi mozdulat a termosztáton, és máris körüllengi a finom meleg –, neki már van szép öltönye, nem fáj a feje amiatt, hogy a gyereke kinőtte a cipőjét. Ő vajon mire költi ezt a szép nemzeti ajándékot?

Játsszunk el a gondolattal, hogy ezt az ötszázmilliárdot vagy mennyit a szegényeknek adjuk, úgy a kezébe, ahogyan most a gazdagokéba. Kár, hogy nagyon sokan vannak, úgy durván egymillióan. Akkor mindannyiukra jutna félmillió. Vajon mit csinálnának vele?

Először biztosan megvacsoráznának – húst ennének, finom combot vagy akár pulykát is, és lenne leves is és süti a gyerekeknek. És másnap lenne reggeli, és Rita tejet venne meg kakaós kalácsot. És gyümölcsöt is. És délután cipőt vennének, mind. Saját cipőt, nem uraságoktól levetett holmit. És megrendelnék a Kovács Imrétől, hogy csinálja meg a kéményt és vezesse be a vizet. És lenne fürdőszobájuk… (na nem valami csúcs, de lenne egy kád és egy kicsi bojler, éjszakai áramra kötve). És pár hónapig ki tudnák fizetni a villanyszámlát.

És akkor örülne Imi boltos, mert lenne forgalma. És örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. És még Matolcsy úr is örülne, mert szépen csordogálna az áfabevétel vissza az államkasszába… Csak aztán az öröm véget érne, mert az ajándék elfogyna.

És mi lenne, ha, mondjuk, ebből a pénzből (egy részéből) megcsinálnánk a Vásárhelyi-tervet? Ha elvezetnénk azt a rengeteg belvizet, tározókat építenénk, hogy ne pusztíthassa árvíz-belvíz az emberek vetését? Giziék tavaly 29 zsák krumplit termeltek, az idén csak kettőt – mindent kimosott az eső. És lenne vizünk, ha az időjárás megint megbolondul, és megint szárazság lesz… és lenne munka sok bódvalenkeinek, szendrőinek, tornanádaskainak, sajókazainak, és Tosu reggel felkelne és munkába menne és 3-án az asztalra tenné a borítékot a fizetésével. És Rita székelykáposztát főzne és túrós palacsintát sütne a gyerekeknek (még mazsolát is tenne bele, talán), és venne tejet is… És örülne Imi boltos, mert lenne forgalma, és örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. De a legjobban Matolcsy úr örülne, mert nemcsak az áfabevétel csordogálna, hanem a nyugdíjkassza is töltődne szépen…

De nincs miről ábrándozni. Nem beszéltünk meg semmit, nem veséztünk ki alternatív megoldási javaslatokat, nem gondoltuk végig, hogy mi hová vezet. A szegénységellenes küzdelem jegyében adunk egy szép nagy ajándékot a gazdagoknak, a szegényeket meg kordában tartjuk. Bódvalenkéről már öt férfit vittek el szabálysértési bírságok meg nem fizetése miatt… Aztán majd viszik a többieket is, mert fát kell szerezni, ha nem akarnak megfagyni. És ha elvitték a férfiakat, akkor majd vihetik az asszonyokat. És akkor a gyerekek meg mehetnek a lelencbe.

Ég az arcom. Szégyellem magam.

A szerző a Bódvalenke - Freskófalu projekt vezetője