Hiába „a hír szent, a vélemény szabad”, minden írástudó szabadon kiszolgálhatja a populizmus iránti széles körű keresletet, ha kívánja. Azokról beszélünk itt, akik erre példát mutattak.

Lássuk a példákat!

A baloldali „közírók” egy része sok éven át használt olyan frappáns terminusokat, mint „reformdiktatúra”, „jozefinizmus”, „rendőrállam” vagy – ez a kedvencem – „neoliberalizmus”. A radikális, a posztkádári és/vagy baloldali értelmiség felelőtlen része az elmúlt évek kormányzati politikáját a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus kiteljesedéseként mutatta be (a két kifejezést jellemzően egymás szinonimájaként használják, holott…).

2001 és 2009 között az átlagnyugdíj reálértékben 29,3 százalékkal nőtt, a nettó átlagkereset 27 százalékkal, a gyed folyóáron a duplájára, a családi pótlék és a bölcsődei normatíva a triplájára emelkedett, az egészségügyre fordított közkiadásokat is megduplázták (623 milliárdról 1236 milliárdra emelték). És ezek lettek volna a neoliberális-neokonzervatív kurzus évei!

Az „embertelen”, az embereket „legatyásító” politika nyolc éve után ma 250 ezerrel több lakás és 500 ezerrel több autó van Magyarországon. Az a politika lett volna szegényellenes, ami 2001-hez képest 2009-re megfelezte az alacsony keresetűek adóját, az inflációt pedig 9,2 százalékról 4,5 százalékra vitte le.

A „neolibező” értelmiség tudatosan félrevezette a társadalmat, azt mondván, amit az hallani akart. Ötpercnyi hírbejátszásért, egyórás televíziós felvételért, dicsérő fórumbejegyzésekért, csinos tiszteletdíjakért hatásvadász, a valóságnak semmilyen értelemben meg nem feleltethető írásokkal árasztotta el a baloldali olvasóközönséget.

Természetes, hogy a baloldali értelmiség ezen csoportja most (nagyon helyesen) kritikával illeti a Fidesz társadalompolitikai vízióit (egykulcsos adó; családtámogatási rendszer stb.). Röpködnek a már ismert szavak: „szegényellenes”, „neo kon”, „romaellenes”. Most éppen igazuk is van. De ha most kezdődik a „neokon” kurzus, akkor az eddigi mégsem az volt. Holott nyolc éven keresztül úgy beszéltek, mintha az lenne. Nem volt olyan szociális vagy oktatásügyi szakpolitikai javaslat, amely szerintük ne a társadalmi egyenlőtlenség újratermelődését eredményezte volna. Amit a valóság és a számok éppúgy nem igazoltak, ahogy a most következő időkben viszont fogják. Az olvasóknak, az embereknek (a „bérből és fizetésből élőknek”, a „munkavállalóknak”, ahogy ezekben a körökben az embereket nevezni szokták) inkább a saját pénztárcájukra kellett volna hallgatniuk, mintsem erre a baloldali értelmiségre.

Hasonló a helyzet a jogállamisággal is. Az utóbbi években nem született publicisztika az említettek tollából, amely ne abból indulna ki, hogy Gyurcsány alatt és miatt kezdődött minden. Valóban: Gyurcsány ostromolta az MTV-székházat, módosította az Alkotmánybíróság hatáskörét, ő bontott kordont, ő politizálta át a teljes közigazgatást, ő űzi el a hajléktalanokat a közterületekről stb. Ha egyes szerzők elmúlt nyolcévi publicisztikai munkásságát áttekintjük, ezt a képet kapjuk. Persze, egyszerűbb lenne a képlet, ha Gergényi nem kapott volna kitüntetést, ha a lemondását elfogadják, vagy ha nem tiltottak volna be egynéhány tüntetést.

A baloldali értelmiség ezen része most újra hangos. Kétségkívül: jogosan.Ugyanakkor az sem kétséges, hogy napjaink politikai és közéleti viszonyainak kialakulásához jelentősen, tevékenyen és felelőtlenül hozzájárultak. Amikor nem tényszerűen érveltek, hanem politikai credójuk fiktív erdőjében járkáltak vagy médiaexhibicionizmusuknak engedtek. A hibás pedig Gyurcsány, Bajnai, Lendvai, Kóka, Demszky stb. Holott, miért lenne mindig a politikus a hibás? Csak a politikus befolyásolná a politika és a média napirendjét? A politikusok írnak publicisztikákat, esszéket, tanulmányokat? Sajnos, nem (csak) a politikus a hunyó.

Hanem az az eddig jellemzett baloldali és az alább leírandó liberális értelmiségi típus, mely szerint lehet más a politika, főleg akkor, ha neki ehhez nem kell változnia. Sőt mondjuk azt, hogy egy Fidesz-kétharmad „jó lehet az országnak”, így mehetnek majd a reformok végbe. Állítsuk ezt akkor is, amikor már jól látszik, hogy „illiberális demokrácia” bevezetésére kerül majd sor. Aztán, ha esetleg nem így lesz, ha netán Fidesztatúra születik, akkor mi van? Akkor legfeljebb tévedtem, eggyel több ok egy rádiószereplésre...

Tavasszal a liberálisok széles csoportja szállította a médiában az érveket arra nézve, hogy miért kell az LMP-re szavazni. Azóta ez a párt Trianonnak sorfalazott, a kettős állampolgárság fétisét ápolta, politikai teljesítményének javát a „gyurcsányozás”, Schering Gábor következetes és támogatandó társadalompolitikai felszólalásai adják. Legutóbb pedig „az Európai Közösségek és azok tagállamai, másrészről Izrael Állam közötti társulás létrehozásáról szóló euromediterrán megállapodás és annak módosításainak kihirdetésére” vonatkozó indítvány kapcsán hat képviselőjük tartózkodott. (Erre a Jobbik képviselőinek többsége szavazott nemmel, a többiek igent mondtak). El tudjuk képzelni azt a liberális közírói hevületet, mely az egykori SZDSZ, vagy a mostani MSZP ellen irányult volna, ha ehhez hasonló jelenségeket produkálnak fél éven belül?

Ehhez képest, most nagy és beszédes a csönd. Holott a „rossz lóra tettem Gyurcsánnyal” után az olvasóközönség a következetesség igényével várja a „rossz lóra tettem Szabó Tímeával” kinyilatkoztatást is. Miért hát a hallgatás, hiszen az LMP az egyetlen párt, amely következetesen elutasítja az alkotmánymódosításokat.

Ehhez képest az LMP-t felemelő értelmiségiek nem a fenti kérdéseket feszegetik, hanem másokat címkéznek a párt netes fórumain („gáz”, „ciki”, „Gyurcsányárva”). Miért „gáz”, ha valaki Bauer Tamást hallgat, és miért nem „ciki”, ha valaki Elek Istvánnal parolázik? Miért kínos, ha Gyurcsány három nap alatt ötezer embert visz ki a térre (ahogy egy LMP-s ismerősöm fogalmazott: „De nézd meg, kiket?! Nyuggereket!” – Bravó!), és miért nem az, ha az LMP csak ötszázat („De nézd meg, kiket?!” – csak 25–30 év közötti jóarcúakat!). Nem tudjuk a választ, de ezek szerint szégyellni kell a többet.

Hát, így áll a baloldali és a liberális értelmiség felelőtlen része a politikával. Zavart okoztak, s most hallgatnak vagy még hangosabban mellébeszélnek. Ahelyett, hogy... Persze vannak biztató jelek. Van, aki nem érzi kínosnak, ha fel kell szólalnia a Fapados Szalonban (Radnóti Sándor), ahogy azt sem, hogy a „neolibezés” retorikai folytonossága helyett az állam és a piac együttműködése mellett foglal állást köztereken. Vannak, akik a színesszagos blogpolitika konstruálása helyett a minimális dizájnnal szerénykedő Galamus vagy Szuverén.hu oldalait írja és olvassa. Aki azt tudja mondani nyolcévnyi „mindentudás után”: tévedtem, jöjjenek mások, „a még tiszták”.

Bár a „tiszták” (azaz az új baloldali és liberális értelmiségi szubkultúrák megalapozói) még nincsenek sokan, de most úgy kerülhetnek „helyzetbe”, hogy egyes értelmiségiek a társadalom szemében visszafordíthatatlanul hiteltelenné tették magukat. Ha a születendőknek, az újaknak van politikai érzékük, akkor nem kezdik el saját, belső szekértáborharcukat.

A fent jellemzett felelőtlenekkel ugyanis nem muszáj vitázni, elegendő szépenlassan elfelejteni őket, még akkor is, ha azt hiszik, róluk szólnak a Balaton zenekar sorai: „Belekényszerültem magamba megint. / Felejthetetlen lettem.” Ebben a hitben kell őket megtartani, hiszen ez már a felelőtlenségnek olyan foka, mely kizár minden komolyan vehető párbeszédet.

Mindezek ellenére a baloldalon és a liberális térben nem ellenségek vagy ellenfelek állnak egymással szemben, hanem „csak” a múlt és a jövő. A kettő között pedig a jelen van, amikor mindenkinek döntenie kell, merre fordul, merre indul tovább.

A szerző politológus