Akik békésen szántottak a völgyben, miközben a csatamezőn a Lancester- és a York-ház tizedelte egymás sorait. A lakótelepig, hol szállásunk vagyon, nem ér el a fegyverzaj. (...) A tipikus lakókörnyezetet kiadó átlag dolgozót sokkal jobban lekötik a friss bulvárpletykák és sorozatok, mint a belpolitika. Többségük valószínűleg fel sem tudna sorolni háromnál több kormánytagot vagy ellenzéki politikust” – írtam lassan öt éve (Hírszerző, 2006. január 26.). Már akkor is felszínes, hamis, közhelyes panelnek tartottam az értelmiségi körökben divatos, apokaliptikus sopánkodást arról, hogy a politika mindent tönkretesz, megmérgez. Ők hitük szerint tapasztalatból beszélnek, hiszen a közélettel aktívan foglalkozó kisebbség benyomásai valóban ezt a látszatot erősítik. Itt nemcsak a főállású politikusokra gondolok, de az ostrompszichózisban vibráló értelmiségi holdudvarokra, a túlbuzgó politikai hittérítőkre és a kampányok talpasaira is. Ők a saját pánpolitikai mentalitásukat vetítik rá a környezetükre.

Paradoxonnak tűnik, hogy épp a politikáért és/vagy politikából élő honfitársaink siránkoznak leghangosabban „a” politika család- és barátságromboló kártételei miatt, de számukra ez természetes. A XXI. századi tömegdemokrácia megteremtette az önmagát a politikán kívülre helyező politikust. Egyrészt balliberális friss ellenzékiek háborognak a szakmaiság, a pártsemleges hozzáértés megerőszakolása miatt. (Mintha az ő regnálásuk alatt nem kerültek volna intézmények és hivatalok élére korrupt és/vagy inkompetens pártkatonák.) Másrészt pedig a Fidesz a nemzeti ügyeket politikává aljasító, magát a Nemzeti Együttműködésből kirekesztő ellenzéket bírálja, aljas politikai támadásról beszél, ha tervezeteinek szakmaiságát, átláthatóságát kétségbe vonják. Úgy tesznek, mintha nem is politizálnának, csupán a nemzet, a Zemberek ügyeit szolgálnák. A Jobbik és az LMP révén pedig két rendszer-, elit- és politikaellenes képződmény is erősíti a tendenciát. A politika kisajátította a politikakritikát.

A közélet főpapjai és ministránsaik, bármit mutassanak a népszerűségi felmérések, mind arról szavalnak: ők járják az országot, s a kisemberek szinte valamennyien egyetértenek velük. Ezt régebben cinikus, hazug sikerpropagandának tartottam. Manapság már nem vagyok ennyire biztos ebben. A belpolitikával foglalkozó profik és önkéntesek, a közügyek legyűrhetetlen robotosai pergő nyelvvel magyarázzák a fodrászszékben, a kocsmapultnál, a focimeccs szünetében, lakógyűlésen, utcán, orvosi váróteremben, hivatali előszobában a jobb sorsra érdemes passzív hallgatóságnak, milyen szörnyűségeket művelnek „ezek”. Vitába szállni reménytelen. Az áldozat megadóan hallgat, csak hagyják őt végre békén. A támadó pedig meg van róla győződve, hogy egyetért. „Hallgatás –beleegyezés.”

Emlékezzünk: a kádárizmus is az egymástól hermetikusan elzárt köz- és magánéleten alapult. Feltelepíthető lenne napjainkban az ország hardverjére egy jogilag pluralista, de facto paternalistatekintélyelvű modell szoftvere. Ebben a demokrácia jórészt formális ugyan, de az élet nagyjából tűrhető (már ha nem akar valaki a szél ellenében politizálni). Az emberek kivonulnak a politikából, cserébe a hatalom is kivonul a magánéletük sok-sok területéről (ha nem is mindenhonnan). Magától értetődik, hogy ez a modell csak addig sikeres, ameddig nem követel igazi azonosulást, áldozathozatalt, beéri a passzív színleléssel.

A Kádár-rezsim számára az apolitikus privátszféra, a család szentebb tabu volt, mint bármely ultrakonzervatív számára. Miközben a női egyenrangúságot hirdették, és bőszen nőpolitizáltak, a családi erőszakba csak akkor avatkoztak bele, ha már vér folyt.

A Rákosi-éra a szülőket, házastársakat megtagadó janicsárokat, besúgókat igyekezett nevelni, akiből csak lehetett. Azokat sem kímélvén, akik maradéktalanul tartózkodtak a rendszerbírálattól. Kádár azonban a közszabadságról való lemondásért cserébe magánszabadságot kínált. Hidegen kimódolt alkut. A politikát az erősebb kutya uralja, aki viszont nem ugat bele a magánszféra uralmi viszonyaiba. Te félrenézel, ha verik az ellenzékit, én félrenézek, ha vered a feleséged.

A rendszerváltás után helyreállt a közszabadság, de az elmúlt húsz évben a többség kiábrándult belőle, illetve nem tudott élni vele. Sokan becserélnék most is a közszabadságot magángyarapodásra, a magánszabadság fenntartásával.

S ez persze fordítva is működik. Magyarországon – a Lajtán túli országokkal ellentétben – a politikusok magánélete úgyszólván tabu. A főáramú minőségi nyilvánosság alantasnak tartja a privát szennyesbe való beleturkálást. A honi bulvár is puha és udvarias. Bede Márton kolléga találóan diagnosztizálja, hogy „nálunk a bulvár gyakorlatilag a két nagy kereskedelmi tévéből él, és ezért arról és úgy ír, ahogy azt az RTL és a Tv2 urai kívánják. Így, aki a bulvárt éppen annak bulvárságáért szereti, nagyon gyakran zárja keserű szájízzel a magyar bulvársajtó fogyasztását”. A tévék mögött pedig – a frekvenciák uraként – ott a politika, a hatalom, ami most egy cikluson át biztos egyetlen pártközpontot jelent.

Persze nagyon elegánsnak tűnik, hogy nem kutakodunk a politikusok intim szférájában, de nagy ára van ennek. Mégpedig az, hogy nálunk a politikus szívbaj és következmény nélkül vihet a hirdetett világnézetével, a programjával gyökeresen ellentétes életet. Tipikus példája ennek: a megélhetési kurzuskonzervatív. A nyilvánosság előtt pátosz, mintaszerű családmodell, keménygallér. A magánéletben altesti poénok, néha fizetős erotikus szolgáltató, intenzív online pornófogyasztás. A megélhetési liberális „szalonjogvédő” a szegregációmentes közoktatást prédikálja, a gyerekét meg elitista magániskolába járatja, s a lakóparki ingatlanát fizetett őrség védi, miközben vérzik a szíve kilakoltatással fenyegetett önkényes lakásfoglalókért. A haladó baloldali közember pedig otthon, a családjával úgy viselkedhet, hogy reakciós angol lordnak néznénk. Ha a bulvármédia mindebből nagyritkán valamit feltár, annak a hatása is nulla. Deutsch Tamás és Jakab István is karcolás nélkül túlélték a magánéletükön ütött kukucskálólyukat. A magyar politikafogyasztó hozzászokott ehhez a tudathasadásos kettősséghez. Hogy a közhatalom embere az országházban szónokol valamiről (amit abbéli minőségében esetleg tényleg hisz is), utána pedig „önmagát privatizálva” lazít.

Hogy lehet ezen változtatni? Két eszközünk van erre. Egy: az örök pártonkívüli átlagember az erőszakos programügynökök áldozatából a hatalom eredője, ura, megrendelője, tudatos és kritikus vásárlója lesz. Hogy a politikát ne vele csinálják, hanem – az egészségtudatos beteg mintájára – közélettudatos választóként ő diktáljon. (Persze úgy is megbukhat a politikus, ha passzívan eltűrjük, aztán csendesen, sompolyogva ellene szavazunk. De azáltal csak a politikusok cserélődnek, a politika minősége nem javul.) Kettő: a politikus is szenvedje el magánemberként, amit közemberként hirdet. Számoljuk fel a kádári kettős könyvelést. A nem politikából vagy a politikáért élő kisembereknek a politikában való, aktív, keresleti jellegű szerepvállalása, illetve a politikusi magánszemélyiség Nyugaton bevett közéletesítése lenne a tartalma a címben javasolt új jelszónak: több politikát!

A szerző közíró