Nem szeretnék a vitában felmerülő ellenvetések többségére külön-külön válaszolni, de kérem az olvasót, hogy ne tekintse ezt az egyetértés jelének, pusztán a szőrszálhasogatás iránti ellenszenvemnek. Továbbá annak, hogy egyes, számomra döntő kérdésekben mások válaszoltak helyettem is. Többek között Ludassy Mária (Liberalizmus és demokrácia, október 30.) és Vásárhelyi Mária (A demokrácia védtelensége, december 2.). Az utóbbi arról is meggyőzött, hogy a pártfinanszírozás rendezetlensége olyan genynyes fog, mely bizonnyal megfertőzte az egész demokratikus államtestet.

Mindenki egyetért abban, hogy a Fidesz–KDNP-kormány folyamatosan, következetesen s egyre nagyobb tempóban lerombolja a liberális demokrácia épületét, s egy olyan autokratikus berendezkedés felé sodorja az országot, melyben a többség zsarnokságának a nevében minden kisebbségi véleményt le lehet az asztalról söpörni.

A vita arról szólt, hogy mi vezetett ide. Ezt a kérdést lehet történelmileg megválaszolni, mint Ungváry Rudolf tette (A jövő záloga, november 16.), a kapitalizmus szükségszerű eredményének tekinteni, mint Kállai R. Gábor tekinti (Osztás után, október 30.) vagy azoknak a konkrét lépéseknek a felsorolásával magyarázni, melyekben egyik vagy másik párt hibázott vagy követett el nehezen helyrehozható bűnt.

Az előbbi két írásra szívesen reagálok, de a többire részletesen válaszolni nem látom értelmét. Azért nem, mert annak a bizonyos másiknak a szemében a gerendát ma minden szociáldemokrata, liberális meggyőződésű ember látja s igen sokan a konzervatív jobboldal táborában is. Vakok lennénk, ha nem vennénk észre, hogy a demagóg, populista, az alkotmányt félresöprő politika nincs a konzervatív jobboldal ínyére, s ebben Sólyom László nem áll egyedül.

Természetesen fontos és elengedhetetlen a kormány minden intézkedésére reagálni, a közönséget ezek előre látható vészes következményeiről felvilágosítani. De ettől még nem sok minden változik.

Nem azért fontos szerintem a magunk szemében a szálkákat keresni, önvizsgálatot tartani, hogy pontosítsuk az elmúlt 20 év történelmét, hanem hogy kihúzzuk ezeket a szálkákat. A liberálisok, a konzervatívok, a szociáldemokraták szeméből. Mindenki a magáéból, nem a máséból. Önmagunk múltját, önmagunk döntéseit, önmagunk elfogultságait, elhamarkodott ítéleteit nem elsősorban azért kellene számba vennünk, hogy jobban lássuk a múltat, hanem, hogy legyen jövő. Jövője a magyar liberalizmusnak, konzervativizmusnak, szociáldemokráciának – a magyar liberális demokráciának. Fel kell tételezni, hogy ez lehetséges. Kant azt mondta, hogy „amit kell, azt lehet is”.

Ady azt írta ,hogy „nekünk Mohács kell”. Most elérkeztünk 20 éves új, ígéretes demokráciánk Mohácsához. Lehet, hogy ez felráz és kijózanít. Tudni nem tudhatjuk, de hihetjük. S a hit hegyeket mozgat.

Külön válaszolnék Kállai R. Gábornak és Ungváry Rudolfnak, mert ők, bár másképpen és más indokkal, de a jelen helyzetet valamiféle történelmi szükségszerűség s nem egyes hibás és bűnös lépesek következményének tartják. Ha nekik van igazuk, megérteni a történteket ugyan lehet, de tenni vagy semmit, vagy igen keveset. Kállai R. Gábor azzal érvel, hogy a kapitalizmusban a demokrácia magától értetődően kiüresedik. Így hát nem kell csodálkoznunk, ez minden kapitalista országban megtörténik, mi legfeljebb a folyamat legpittoreszkebb változatát produkáltuk. Meglepő érvelés. Méghozzá két okból. Az első nyilvánvaló. Kapitalizmus nélkül ugyanis egyáltalán nincs modern demokrácia. Igaz, van kapitalizmus demokrácia nélkül, de sehol sincs demokrácia kapitalizmus – azaz piac, árutermelés, a magántulajdon s annak tisztelete, verseny, vállalkozás és a vállalkozás szelleme – nélkül. Kérem, mutasson Kállai egyetlen ellenpéldát. Ha csak a kommunista „igazi demokráciát” az úgynevezett „demokratikus diktatúrát” nem fogadja el demokratikusnak, nem fog találni.

A világ (Svájcon kívül) egyetlen hagyományos demokráciája, az Egyesült Államok a kapitalizmus egyik őshazája is. Abban az országban, ahol az emberek ódzkodnak minden állami beavatkozástól, ahol alapvető a jogbiztonság, ott hisznek az alkotmányban, a szabadságban, a demokráciában s hozzájárulnak, néha nem kis önfeláldozás árán, annak megújulásához.

Amásodik ok kevésbé nyilvánvaló: Magyarországon ma igen kevéssé működik a kapitalizmus. Itt az oligarchia uralkodik és diktál, s a monopóliumok söprik be a profi t zömét. Hol van a szabad verseny? Hol a szabad vállalkozás? Most éppen a magánnyugdíjpénztárakat államosítják, ha nem tévedek. A mai kormány sem takarékoskodik az antikapitalista demagógiával. A legrosszabb tömegösztönöket, az irigységet és a gyűlöletet mozgósítja. Azért nincs semmink, mert „nekik” olyan sok van. Ezzel szokás a tényleges és eredményes szociálpolitikát, az újraelosztást helyettesíteni. Ha igaz lenne, amit Kállai R. Gábor ír, semmi teendőnk nem maradna. Hacsak nem a kapitalizmus megdöntése. Ebből a megdöntésből pedig, gondolom, több mint elegünk volt.

Ungváry Rudolf írása komoly és nehezen cáfolható történelmi elemzésre épít.

A rendszerváltozás előtti Magyarországon minden választáson a jobboldal került ki győztesen. Ez igaz. De következik-e ebből, hogy a magyar nép zsigerileg jobboldali? Vagy az, hogy a mai helyzet a magyar történelmi hagyomány logikus folytatása? Ungváry beszámítja, hogy a magyar jobboldali hagyomány több hagyományt foglal magába. Tisza Kálmán vagy Horthy Mikós, Bethlen István vagy Imrédy Béla, Antall József vagy Orbán Viktor egészen más típusú jobboldalt képviseltek. A Tisza Kálmán-féle konzervatív liberalizmus felett ugyan eljárt az idő, de a Tisza Kálmán–Antall József-láncolat korszerű változata igen jól jönne a mai Magyarországnak. Nem mondhatjuk, hogy ennek nincs hagyománya. Igaz, ettől a hagyománytól ma távolabb állunk, mint Kádár Jánosétól.

Tudom, hogy kevesen szavaznának velem, de én úgy látom, hogy nem Horthy Miklós, nem Rákosi Mátyás, hanem Kádár János formálta úgy a magyar népet, hogy az ájultan Orbán Viktor karjaiba hulljon, ott keressen menedéket megint csak az erőt mutató, a fenyegetésekkel nem takarékoskodó, de mégis adakozó állambácsinál és az ő vezérénél.

Magyarországon a Kádár-rendszerben csak egyetlenegy jog maradt: a kérelmezéshez való jog. Eddig nem fogunk lesülylyedni, már azért sem, mert az Európai Unió tagjai vagyunk. De ezt az elvárást magát már a következő generáció is örökölte. Egy Fidesz-tüntetésen láttam a következő táblát: „Viktor, köszönjük Neked a hidat”. Borzalom!

Nem az a baj, hogy nincs baloldali hagyomány Magyarországon, hanem az, hogy a „baloldaldali hagyomány” Kádár János nevéhez fűződik. Az a baj, hogy a másik, a demokratikus, a szociáldemokrata baloldal, mely olyan sok hősies csatát vívott minden jobboldali és baloldali szélsőség ellen, nem tudott érvényre jutni a rendszerváltást követő demokráciában. Pedig ez nem volt lehetetlen. A legmeggyőzőbb példa erre Németország, a maga, a miénknél még „jobboldalibb” hagyományával. Ezzel a hagyománnyal a hátában egy fontos történelmi pillanatban a szociáldemokrácia vette át a kormányrudat s hazáját igazi demokráciává és virágzó kapitalista országgá változtatta.

A történelmi múlt nem végzet. Van új a nap alatt. Csak nálunk ne lenne?

A szerző filozófus