Hogyan tovább, Alkotmánybíróság?

Az utóbbi napokban vita támadt arról, hogy az Alkotmánybíróság jogosult-e alkotmányossági kontroll alá vonni és a szükséghez képest megsemmisíteni az alkotmánymódosító törvényeket. Az erről szóló megnyilatkozások olvasatakor az a benyomásom támadt, hogy egyeseket az indulat fűt: ha a végrehajtó hatalom úgy, akkor majd az Alkotmánybíróság amúgy törjön borsot a másik fél orra alá. Attól tartok, az indulat rossz tanácsadó, másfelől fölöttébb hasznos lenne, ha az ügyben állást foglalók ismernék az előzményeket.

Húszéves jogvitával állunk szemben, amelyben a változó összetételben tevékenykedő Alkotmánybíróság tagjainak álláspontja nemegyszer eltérő volt. A testület nyomban tevékenységének kezdetén szembesült az első olyan üggyel, amelyben ez a probléma felmerült. Az indítványozó ugyanis azt sérelmezte, hogy az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény „a szavazásban akadályozottnak” nyilvánított minden olyan magyar állampolgárt, aki „a szavazás napján külföldön tartózkodik”. A törvényjavaslat hivatalos indoklása ezt a következőképpen próbálta megmagyarázni: „a szavazásban akadályoztatás, mint új jogintézmény bevezetése abból adódik, hogy a javaslat minden magyar állampolgárt megillető politikai alapjogként biztosítja a választójogot, és pusztán annak gyakorlásában tekinti akadályozottnak azokat, akik rövidebb vagy hosszabb ideig külföldön tartózkodnak”.

Az Alkotmánybíróság azonban nem volt „vevő” erre a magyarázatra, és megsemmisítette a törvénynek „aki a szavazás napján külföldön tartózkodik” szövegrészét. A testület nyomatékosan rámutatott, hogy az idézett rendelkezés alkotmányellenesen korlátozza az alkotmány 70. § (1) bekezdésében foglalt alapvető jogot, holott az átmeneti külföldön tartózkodás a modern hírközlési és közlekedési viszonyok mellett nem képezheti akadályát az állampolgári jogok gyakorlásának. Az Alkotmánybíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a törvényi szabályozás részbeni megsemmisítése folytán joghézag keletkezett, mivel a választási törvényben nincs rendelkezés arra vonatkozóan, hogy a választás napján külföldön tartózkodó magyar állampolgárok a választási jogukat hogyan gyakorolhatják. Erre tekintettel az Országgyűlésnek ezt a joghézagot lehetőség szerint már a jelen választásokra kiható hatállyal kellene pótolnia.

Az akkor hivatalban lévő Országgyűlésnek azonban esze ágában sem volt a joghézag felszámolása, ehelyett beépítette az alkotmányba az Alkotmánybíróság által megsemmisített szövegrészt, s az jó néhány évig ott dísztelenkedett. Emögött az a meggyőződés húzódott meg, hogy az Alkotmánybíróság a törvény egyes rendelkezéseit ugyan megsemmisítheti, ám az alkotmányban foglaltakhoz nem nyúlhat hozzá. Jómagam ugyan „övön aluli ütésnek” tekintettem a probléma ilyetén megoldását – helyesebben meg nem oldását –, de sem bennem, sem a többi „alapító atyában” egy percre sem merült fel, hogy hozzányúljanak az alkotmányhoz, illetőleg az azt módosító törvényhez.

Ám ahogyan növekedett az alkotmánybírák száma, úgy újból és újból felmerült problémaként a testületnek az alkotmányhoz való viszonya a teljes üléseken. Ehhez azonban a politikának az égvilágon semmi köze nem volt: a vita gyökere abban rejlett, hogy a bírák egymástól esetenként nagyon távoli jogágak kiváló művelői voltak. A civil jogászoknak pl. egészenmás srófra járt az agyuk,mint a közjogászoknak. Ezt egy példán szeretném bemutatni. Nekem mindvégig az volt az álláspontom – s ma is azt vallom –, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmánynak a szolgája, nem pedig ura, ebből eredően egy „a” betűt sem tehet hozzá vagy vehet el az alaptörvény normaszövegéből. Más megfogalmazásban: az Alkotmánybíróság nem alkotmányozó hatalom, sőt nem is jogalkotó. [Akkortájt írtam le előadó alkotmánybíróként – az immár tíztagú Alkotmánybíróság egyhangú egyetértésével –, hogy az ettől eltérő értelmezés „óhatatlanul oda vezetne, hogy az Alkotmánybíróság magára vállalná a törvényhozó, sőt a végrehajtó hatalom felelősségét is és – az alkotmányban rögzített államszervezeti elvekkel szöges ellentétben – egyfajta alkotmánybírósági kormányzás alakulna ki”. 31/1990. (XII. 18.) AB-hat.]

Volt azonban egy tudós kollégám – „civilben” a római jog köztiszteletben álló professzora – akinek két ötlete is támadt arra nézve, hogy az Alkotmánybíróság miként nyúljon hozzá az alkotmányhoz. Az egyik akként hangzott, hogy az alkotmánynak logikailag zárt egységet kell alkotnia, amelyen belül nem lehet joghézag. Ha tehát az alaptörvény valamit nem szabályozott, akkor az Alkotmánybíróságnak jogában áll – sőt kötelessége – ezt a hézagot kitölteni. Nos, mi ketten az ügyek túlnyomó többségében azonos módon szavaztunk. Ám ezen az úton nem követhettem alkotmánybíró társamat, mert az ő álláspontja szöges ellentétben állt az enyémmel. Az eddig leírtak mellett volt ugyanis egy másik érvem is. Mint kodifikátor, jól tudtam, hogy amennyiben az alaptörvény valamit nem szabályozott, az nem feltétlenül joghézag. Az alkotmányozó hatalom ugyanis gyakran tudatosan nem szabályoz valamit, mert nem akarja gúzsba kötni egy bizonyos hatáskör letéteményesét.

Kollégám másik ötlete az volt, hogy az elfogadott, de még ki nem hirdetett alkotmánymódosító törvényt előzetes normankontrolll alá lehet vonni, hiszen még nem vált az alkotmány részévé. Ezzel azért nem értettem egyet, mert ilyen módon a testület társalkotmányozóvá avatná önmagát, aki megszabja az alkotmányozó hatalomnak, hogy mi kerülhet bele az alkotmányba és mi nem. Ez pedig éppúgy hatáskörtúllépés lenne, mint az előbbi. (Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy napjainkban a törvények előzetes normakontrollját egyes-egyedül a köztársasági elnök kezdeményezheti. Márpedig az események arra engednek következtetni, hogy hamarabb terem kókuszdió a körtefán, mint ahogy a „motoros” elnök előzetes normakontrollért az Alkotmánybírósághoz fordul.)

A teljes ülésen elhangzott álláspontok az esetek jelentős részében nem váltak publikussá. Mi, közjogász alkotmánybírák azonban a vitatott kérdést olyan jelentőségűnek tartottuk, hogy alig vártuk az alkalmat nézetrendszerünk írásbeli kifejtésére. Ennek is eljött az ideje.

Befutott ugyanis az Alkotmánybírósághoz egy olyan ügy, amelyben az indítványozó egy alkotmánymódosító törvény alkotmányellenességénekmegállapítását és egyik rendelkezésének megsemmisítését kezdeményezte. A testület 1260/B/1997. AB-határozatával az egyik sérelmezett rendelkezésre vonatkozó kezdeményezést hatáskör hiányában visszautasította, egy másik rendelkezéssel kapcsolatos indítványt pedig elutasított. A határozat indokolása szerint „az Alkotmánybíróság hatáskörére vonatkozó alkotmányi és törvényi rendelkezések alapján az alkotmány szabályainak felülvizsgálatára, módosítására, megváltoztatására az Alkotmánybíróság hatásköre nem terjed ki, így az alkotmányi szabályokat módosító törvényi rendelkezések felülvizsgálata sem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe”.

No már most eljutottam arra a pontra, hogy reagálni tudjak azok véleményére, akik napjainkban feltalálni vélik a spanyolviaszt. Az egyik nézet akként hangzik, hogy semmi nem tiltja az Alkotmánybíróságnak az alaptörvényt módosító rendelkezések górcső alá vételét. Azt mindenképpen vizsgálhatná, hogy az új szabályok összhangban állnak-e a meglévőkkel. Egy másik megnyilatkozó még továbbmegy. Szerinte az Alkotmánybíróság jogosult az alaptörvény értelmezésére, és ha olyan új rendelkezésekkel találkozik, amelyek ellentétesek a korábbiakkal, az ellentétet maga is feloldhatja.

Attól tartok, itt valami óriási tévedés van. A módosítás ugyanis jogi jellegénél fogva azt jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom egy bizonyos rendelkezés tartalmát meg akarja változtatni. Ilyen alapon minden módosításba bele lehetne kötni, mondván, hogy az új szabály nem áll összhangban a meglévővel. (Ha ugyanis összhangban állna, nem lenne szükség a módosításra.) Önmagában véve tehát a normatartalommegváltoztatása nem kifogásolható, még kevésbé alkotmányellenes, hiszen az alkotmányon belül nincs olyan hierarchia, hogy a korábbi keletű rendelkezés előrébb való a későbbinél. Arra azután végképp nem kerülhet sor, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítse az alkotmánymódosító törvény ama rendelkezését, amely ellentétes a korábbival.

Van azután olyan vélemény is, hogy az alkotmánybírósági vizsgálat tárgya az lehetne: alkotmányos-e az alkotmánymódosítás. Ezt én kizárólag egyetlen relációban vélem megfontolhatónak: ha utólag megállapítást nyer, hogy az alkotmánymódosító törvény nem kapta meg a szavazásnál a szükséges kétharmados támogatottságot, mégis beépítették az alaptörvénybe.

Az Alkotmánybíróság számos alkalommal hangot adott annak: a különböző hatalmi ágakhoz tartozó állami csúcsszervek között együttműködésre van szükség. Nos, az elmúlt hónapokban a végrehajtó hatalom a leghalványabb jelét sem adta erre való törekvésének, sőt néha akkor is fittyet hányt az alkotmányosságra és a törvényességre, ha az általa elérni kívánt célt törvényes keretek között is meg lehetett volna oldani. Ezeknek az akcióknak a szenvedő alanya nemegyszer az Alkotmánybíróság volt. Ez azonban nem vezethet oda, hogy a testület is erre az útra lép, mint ahogy ezt nem is tette. Rövid és hosszú távon egyaránt meg kell maradnia az alkotmányosság és a becsület útján.

Egyetértek Kiss László alkotmánybírónak a 98 százalékos különadóról szóló határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában kifejtett véleményével, miszerint „nincs olyan mértékben megkötve az Alkotmánybíróság keze, ahogyan azt sokan feltételezik”. Biztosra veszem, hogy hivatalban lévő utódaim megtalálják az ezt alátámasztó eszközöket, mint ahogy mi, alapító atyák is sok mindent megtaláltunk.

A szerző alkotmányjogász, professor emeritus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1990-1998 között alkotmánybíró

-
Marabu rajza
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.