Ha igaz az a becslés, hogy a ténylegesen minimálbéren foglalkoztatottak száma nem több 300-400 ezernél, akkor maradna még sok százezer polgártársunk, aki hozzájárulhatna a nemzeti szolidaritás kasszájához, de mivel nem járul, a folyó nyugdíjkifizetéseket adóból, illetve a költségvetési hiányt finanszírozó hitelekből kell fizetni. A folyó évi hiányokat azután rendre rálapátolják az állam adósságállományára, hadd fizessék még az unokáink is. Ezt az össznemzeti vétket most szépen ráaggatják a pénztákra, hogy az adócsaló polgár bűntelennek érezze magát, és a pénzügyi szféra gonoszságára koncentrálhasson.

Merthogy csekély volt a 12 évi befizetések hozama. Mintha ez a hozam nem a magyar gazdaság teljesítményének tükörképe lenne. Az állampapíroké például, amiben a magyar kormányok gazdaságpolitikájának minden bűne nyomot hagyott. Igaz, az állampapírok a legbiztonságosabb befektetések, mert az államok biztos fizetők, nem mennek csődbe. Ez még napjaink súlyos válságában is így van. A visszafizetésre igen, a hozamokra azonban semmilyen garancia nem vonatkozik. Persze minden állam garanciát vállal arra, hogy a kibocsátáskor jegyzett kamatokkal együtt fizeti vissza a tartozását. Ám a magyar gazdaságban az elmúlt tizenkét esztendőben is széles skálán mozogtak a kamatok – a szeszélyes infl ációs hullámvasutat követve, a jegybank hisztérikus kamatpolitikája, a külföldi befektetők által diktált országkockázati felár vagy a nemzetközi válságreakciók miatt.

Amikor a nyugdíjpénztár hat-hét százalékos kamattal megvásárolta a magyar állam 5–15 éves kötvényét, ember nem tudhatta előre, hogy fél év múlva már nem 12 százalékon kényszerül-e kibocsátani kötvényt ugyanaz a magyar állam. A nyugdíjpénztárak így újból és újból veszteséget szenvedtek el a bespájzolt kötvénycsomagjaikon. Amikor a magyar gazdaság stabilizálódott, apadt az infláció, és visszahúzódtak korábbi medrükbe a kamatok, akkor ezek az időleges „veszteségek” eltűntek a pénztári nyilvántartásokból. A magyar állampapír-libikókát nemcsak a nyugdíjpénztárak, de minden hazai kötvény- és vegyes befektetési alap megszenvedte, éppúgy, mint az az egyszerű polgár, aki lejárat előtt akarta pénzzé tenni értékét vesztő államkötvényét. A pénzügyi szektor, a bankok és a biztosítók is vesztettek a magyar államkötvénykészletükön, amivel szemben kockázati céltartalékot kényszerültek elvonni az éves nyereségéből.

A bűnbak pénztárak szarvaira aggatott vétek tehát annak a magyar állampapírpiacnak a vitustánca, amely éppen a világválság időszakában járta meg a poklot, és amelyet éppen a most formálódó pénzügyi forradalom lök oda vissza.

A bűnbak hordozza azt a korábbi kormányzati vétket is, hogy a részvénypiacok évtizedes virágzásából kiindulva az éppen kibontakozópénzügyivilágválságküszöbén, 2007 végén rendeztették át a nyugdíjpénztárakbefektetéseinek a szerkezetét.Avilágválság 2007. július végével indult, s 2008 őszén robbant be teljes erővel. 2007–2008 fordulóján a magyar nyugdíjpénztárak tömegesen dobták piacra államkötvénycsomagjaikat –s ezzel sikerült egy hazai miniválságot öszszeütni, még a nagy durranás előtt. A tömeges eladások miatt a pénztárak csak veszteséggel tudták értékesíteni kötvényeiknek azt a hányadát, melyek ellenértékét részvényekbe, ingatlanokba fektetették.

Amint Kiráyhegyi Pálnak az auschwitzi csatlakozást, úgy sikerült a pénztáraknak is még időben elér niük a tőzsdei összeomlást. Akik pedig ezt a szerencsétlenül időzített döntést tanácsolták az akkori kormányzatnak, előidézve a nyugdíjpénztári vagyon 20-30 százalékos értékvesztését, ma mélyen hallgatnak, és az új kormány tanácsadóiként nézik, ahogy a pénztárakon verik el a port. Hoszszú idősorokból persze bizonyítható, hogy évtizedek távlatában az értékpapírok a legjobb hozamú befektetések. A költségvetési nagykalapba bedobott és felélt forintoknál meg pláne többet fialnak. De Magyarországon mindig csak ma van, az évtizedekre szóló befektetések végső hozamai nak kivárására nincs türelem és bizalom! Hisz, mint látjuk, s láttuk már annyiszor: bármikor elvehetik.

A szerző közgazdász