A helyszínen néhány héttel ezelőtt nyílt lázadáshoz közelítő helyzet állt elő. A károsultak arra készültek, hogy félpályás útlezárást tartanak a nyolcas főúton. Hogyan jutottunk el idáig?

Az alapinformációkat nem kell ismertetni. Átszakadt egy gát és mérgező áradat öntött el két települést, Devecsert és Kolontárt, s érintette még Somlóvásárhelyt is. Szomorú tragédia, egy ipari katasztrófa amelyhez egyértelműen emberi felelőtlenségek bonyolult láncolata vezetett.

Mi történt ezt követően? A kormányzat prejudikálva kimondta a Mal Zrt. felelősségét, a gyárat államosította, a területen pedig maga lépett fel a válság kezelőjeként. Lényegében a felelősök és a károsultak közé állt, valószínűleg azért, hogy gyorsan és hatékonyan oldódjon meg a probléma.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk vissza kell menni az első napokhoz. Az ipari katasztrófa szörnyűsége az egész világot megrázta, még a helyszínre látogató miniszterelnököt is, aki akkor még azt találta mondani, hogy „Itt nem lehet élni!”. Két lehetőség merült fel. Az egyik a teljes kitelepítés lehetett volna új, egészséges környezetben építendő településekre vagy egyszerűen segítséget nyújtva az elköltözéshez máshová. Ennek az alternatívának a költségét rendkívül nehéz meghatározni, de reális becsléssel ötven- és százmilliárd forint közé tehető. A második lehetőség a probléma helyi kezelése. Eszerint a lakosokat eredeti lakóhelyükön kell tartani, kártalanítani pedig csak azokat kell, akik közvetlenül károsultak, azaz akiknek a lakóingatlanát a vörös ár lakhatatlanná tette. A helyi válságkezelés elvileg olcsóbb, ebben az esetben azonban rendkívül drága és kockázatos.

Természetesen arról is szót kell ejteni, hogy Európa egyik legnagyobb ipari katasztrófája ebben az országban szinte senkit sem érdekel igazán mélyen és aktívan. Nem tülekednek segítő szándékkal sem a hazai, sem a nemzetközi civilek. A parlamenti pártok mindegyike hallgat, jelképes, együttérzést szimbolizáló lépéseken kívül nem történt semmi.

Mostanában azt beszélik Devecseren, hogy a vörös iszap nagyon piros volt, s azt nem mossa le a frissen facsart narancslé sem. Ez az egyetlen mondat jól mutatja a helyiek politikai szkepticizmusát.

A kormányszóvivő néhány nappal ezelőtt hangulatkeltésről beszélt, amiért szerinte a Zöld Baloldal felelős. Valóban, a nevezett szervezet alelnöke, Kalocsai Kinga, az Európai Baloldali Párt vezető aktivistája az, aki ez idáig a legtöbb időt töltötte a területen a politikai szervezetek képviselői közül. Helyben ismerik, szeretik. Főleg azért, mert senkit semmiről nem akar meggyőzni, csupán meghallgatja a temérdek panaszt.

Devecseren és Kolontáron sok fiatal kisgyermekes család élt. Többségük kifejezetten jómódúnak mondható. Számukra ezek a települések lakhatatlanok. Őket nem nyugtatja meg a kormányzati sikerkommunikáció. Legtöbbjüknek sokmilliós kára van még akkor is, ha nem érte el őket az iszap. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, a katasztrófa miatt az ingatlanok értéke drasztikusan csökkent. Márpedig ma egy átlagos magyar család egyetlen komolyabb vagyontárgya az otthona. A devecseriek, kolontáriak vagyonát tehát szinte nullára írta le a katasztrófa. Ez nem kár? Ezért nem jár kárpótlás? Jogállamban evidens, hogy igen, csupán a kormányzati logika mond mást.

A fiatal családosok többsége el akar menni. Egy fiatal férfi azt mondta, hogy hatalmas a felelősség. Ha hallgat az illetékes szakemberekre, akkor helyben marad, de érzi a port, a mérget, és inkább hallgat a belső hangra, ami azt mondja, „el innen!”. Hiába a kormányzati igyekezet, a jövőt képviselő generáció nagyobb része nemet mond arra, hogy a hordalékon éljen.

A tehetősek elvándorlása már tény. Sőt, rájuk már vadásznak is. Ajka városa például szinte ingyen ajánl számukra közművesített telkeket. Persze érthető, hogy a fiatal, gyermekes, jó adófizető polgárokat szívesen fogadják be. Az már csak a helyzet pikantériája, hogy a legtöbben messzebb akarnak már menni, nem akarnak megállni a szomszéd városnál, amelynek határában ott magasodnak ma is a tározók.

A legelégedetlenebbek azok, akik nem tudnak elmenekülni. Akik hitellel terhelt ingatlanban élnek, amelyek értéke lényegében nulla, s tartalékaik nincsenek. Az ő többségük is azt mondja, hogy elmegy, felvállalva az élethosszig tartó adóssághátralékot és az új élet kezdésének reménytelenségét is. Hajlandók bárhova elköltözni, ahol gyermekeik egészségét biztonságban tudják.

Felmerül a kérdés, hogy kik akarnak helyben maradni? Immár sokan, de ők sem meggyőződésből, hanem engedve a kormányzati illetékesek nyomásának. Elfogadják a rájuk kényszerített alternatívát.

Itt állunk a probléma gócpontjában. Vannak tehát, akik elmehetnek és elmennek. Ők a vagyonosok, akik milliókat buknak, ezért semmi kárpótlást nem kapnak, de többségük már el is költözött. Ingatlanjukat azonnal, a legnyomottabb áron is eladják, bárkinek. A települések vagyonosok nélkül maradnak, ez komoly hatással van az önkormányzatra, de a helyi vállalkozásokra is, amelyek sorozatosan csődbe mennek majd a fizetőképes kereslet megszűnése miatt. Vannak, akik elmennének, de nem tudnak, mert nincs rá pénzük. Első ránézésre néhány tucat családról van szó, de egyértelmű, hogy ők alkotják a jéghegy csúcsát. Ha pár tucatnyi család kormányzati segítséggel máshova költözhetne, azaz ingatlanjának értékét kárpótlásként megkapná, akkor elindulna egy megállíthatatlan áradat, és nyilvánvalóvá válna, hogy minimális azok száma, akik a halálra ítélt, de életre kényszerített településeken akarnak élni. Klasszikus túszhelyzet. Ha egy családot futni hagynak, elindul az összes.

Devecser és Kolontár messze van tőlünk. Nehéz megérteni, hogy mi folyik odalent. Egyértelmű, hogy a jövőt még az illetékesek sem látják. Nyilvánvaló, hogy alapvetően hibás koncepcióval indult be a válságkezelés. Hiba volt a teljes újjáépítés helyett a települések rehabilitációját választani. Az emberek fejében ez egy rossz hely, ahonnan menekülni kell. Pszichológusok és a gazdasági életből hozott válságkezelési szakemberek megtörhetik több ezer ember akaratát, de ez a megtörés bizony komoly bűn, olyasmi, amit a jog magánszemélyek esetében a közösség veszélyeztetésének nevez.

A szerző a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke

Marabu rajza