A költségvetés előkészítésének időszakában az egészségügyi lobbi kórusa fortisszimóra kapcsolt: a médiákban apokaliptikus kép bontakozott ki az összeomló ellátásokról, az egészségügyi vezetők – legfőképp a kórházlobbi képviselői – az eladósodottság drámai mértékéről, azonnali konszolidáció (=pénzosztás) elkerülhetetlenségéről harsogtak.

Nem is eredmény nélkül: az év végéig az elmúlt években képződött tartalékok terhére több tízmillárd forint kerül szétosztásra, a gyógyító-megelőző ellátásokra pedig az eredeti tervhez képest 2011-ben közelítőleg 50 milliárddal több pénz jut.

Az alapvető probléma az, hogy egy helyes cél – a magyar népesség egészségi állapotának javítása – eléréséhez rossz eszközöket rendelnek hozzá. Közismert tény, hogy egy adott ország lakosainak egészségi állapota döntő részben az ottani életkörülményektől, az általános egészségkultúra szintjétől, a táplálkozási szokásoktól, a káros szenvedélyek (dohányzás, szeszesital- és drogfogyasztás), a mozgásszegény életmód elterjedtségétől, a környezetszennyezés mértékétől függ. A szakértők az egészségügyi ellátórendszer részesedésének arányát a lakosság egészségi állapotának alakításában 15–20 százalékra becsülik. Ebből logikusan következik, hogy látványos egészségjavulást a szűken értelmezett egészségügy fejlesztésétől nem remélhetünk. Ráadásul az egészségügyi ellátás napjainkra rendkívül megdrágult, és ez a folyamat megszakítás nélkül zajlik napjainkban is. Az ellátórendszer fejlesztése ezért nagyon sok pénzt emészt fel – viszonylag csekély hozadékkal. Magyarországon az ötvenes, hatvanas, hetvenes éveikben járó emberek között ijesztően magas a rossz egészségi állapotú, halmozott társbetegségekben szenvedő, akár az önellátásra is képtelen egyének aránya. Ugyanakkor a fejlett országokban természetes dolog, hogy 75–80 éves emberek a hegyekben túráznak!

A közvéleményt nem, vagy félre informálják, és ezért nem tud róla: az egészségügyi szempontból roncsállapotú emberek milliós nagyságrendű tömegéért az aktív betegellátás már alig tud tenni valamit! Ennek ellenére szinte mindenki a betegellátó rendszertől várja a megoldást –természetesen hiába. A kulcsszó ugyanis az egészségnevelés és a betegségmegelőzés. Ám hazánkban csak a szavak szintjén van megelőzés, a gyakorlatban alig.

Pedig cáfolhatatlan tény: ezen a területen nagyságrendileg kisebb befektetéssel sokkal látványosabb eredményeket lehet elérni, mint a betegellátásban. Magyarországon magas a dohányosok aránya, kiugró az egy főre jutó alkoholfogyasztás, magas és folyamatosan nő a túlsúlyos és elhízott emberek aránya. Egyértelmű tehát, hogy égető szükség lenne a hatékony iskolai egészségnevelésre, a dohányzásról, az alkoholfogyasztásról való leszokást elősegítő öntevékeny társadalmi-civil szervezetekre, médiakampányokra, az egészségtudatos gondolkodás, az egészséges táplálkozás propagálására-elterjesztésére, a sportolás, a rendszeres testmozgás megkedveltetésére. Meg kell haladni a mai gyakorlatot, azaz a gyógyítás kizárólagosságát, és a betegségmegelőzésnek meg kell kapnia a jelentőségének megfelelő figyelmet és szerepet. És persze némi pénzt is – akár a gyógyítás rovására!

Az erre fordított összegek ugyanis sokkal jobban hasznosulnak, mint a betegellátásra fordított milliárdok. Elismerem és értékelem a Semmelweis-terv készítőinek teljesítményét, de a munkaanyag nagy hiányossága, hogy nem veszi tekintetbe a fentieket.

Dr. Szerémy Zsolt orvos