Végre megmentenek

A november 24-én bejelentett „nyugdíjmentő” csomag lényege, hogy a magánpénztári tagokat válaszút elé állítja: vagy önként lemondanak az állam javára a magánpénztárakban korábban felhalmozott megtakarításaikról, vagy az állam megvonja tőlük az állami nyugdíjjogosultságot. Azt a járandóságot, amiről eddig azt hallottuk, egyedül ez van biztonságban, ezt garantálja az állam.

„– Tuskó! – kiáltottam örömmel. – Téged az ég küldött. Nincs lakásom, és mindössze tíz frankot kaptam a kapitány viharkabátjáért. – Nem tesz semmit fiam! Nem tesz semmit, fel a fejjel – mondta, mert mindig bizakodott, hangosan és szélesen.– Nincs semmi baj! – Számíthatok rád? – Hülye vagy? Barátok között ez nem kérdés. – Szóval? – Elisszuk a tíz frankodat, azután majd csak lesz valahogy. Gyere!

Ilyen ember volt. Hűséges barát, és ízig-vérig áldozatkész.”

(Rejtő Jenő: Az elátkozott part)

„Nem megvetendő ahhoz képest, hogy akár le is lövethetnének…” – írtam nemrégiben annak kapcsán, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak állami elsíbolása mellett csupán homályosan lebegtetik, hogy egyszer majd kapunk valamiféle kompenzációt. Akkor a vitapartnerrel szembeni kötelező szerkesztői lovagiasság törölte ezt a mondatot, pár nappal később viszont már a gazdasági rovat vezetője is arról írt, hogy maffiamódszereket alkalmaz a kormány. Mi történt közben?

A november 24-én bejelentett „nyugdíjmentő” csomag lényege, hogy hárommillió embert, a magánpénztári tagokat válaszút elé állítja: vagy önként lemondanak az állam javára a magánpénztárakban korábban felhalmozott megtakarításaikról, vagy az állam büntetésből megvonja tőlük az állami nyugdíjjogosultságot. Jövendő nyugdíjuk döntő hányadát. Azt a járandóságot, aminek fedezeteként az évtizedek alatt fizetett (munkáltatói és egyéni) nyugdíjjárulékaik legalább háromnegyedét fordították. Amiről eddig azt hallottuk, egyedül ez van biztonságban, ezt garantálja az állam.

Megaláznak. Ha nem nyilatkozom, megszüntetik a magánpénztárral kötött szerződésemet, felhalmozott tőkémet elveszik. Ha nyilatkozom a maradásról, olyan papírt íratnak alá velem, amelyben önként lemondok az állami nyugdíjjogosultságomról. Ezzel a fő cél – a 3000 milliárd forint lenyúlása – mellett két további is elérhető. Egyrészt megszűnik az a lehetőség, hogy valaki egyidejűleg legyen jogosult állami és magánnyugdíjra, s ezáltal lelepleződjön az a kormányzati hazugság, miszerint a magánnyugdíjak elvesztek, „elrulettezték” azokat. S főleg nem derülhet ki, hogy a magánpénztárba befizetett 1 forint járulék negyven év múltán sokkal több nyugdíjforintot ér, mint az, amit az állami nyugdíjkasszának utaltak.

Másrészt a jövőre is gondoltak: hogy a nyugdíjcélú megtakarítások mai elherdálása ne tegye finanszírozhatatlanná a rendszert, az állami nyugdíjra jogosultak számát jelentősen csökkentik.

Hazudnak. A kormány azt állítja, hogy a munkaadói járulék szolidaritási alapon a jelent finanszírozza, a jövőbeni saját nyugdíjunkról csak az egyéni járulék szól. Ez durva hamisítás. Ha az egyéni járulék fedezné mindenkinek a saját nyugdíját, akkor mire kell a munkaadói? Hisz a mai nyugdíjasok is fizették az egyéni járulékot! Mégsem elég a nyugdíjukra? Matolcsy miniszter saját magát leplezi le, amikor közli: az egyéni és a munkaadói járulékok felhasználása mellett is évi 900 milliárd hiányzik a nyugdíjkaszszából. Nyilvánvaló, hogy a felosztó-kirovó állami rendszerben mindkét járulék a jelen nyugdíjasait fi nanszírozza, s mindkettő fizetése jogosít fel a jövőbeni nyugdíjra, az utódok szolidaritására. Ennyiben biztosítási elvű az állami nyugdíjrendszer is.

A jelenlegi biztosítási díj (nyugdíjjárulék) fizetése révén szerzünk jogot a biztosítási esemény (meghatározott életkor elérése) bekövetkeztekor a biztosító teljesítésére, azaz a nyugdíjra. A rendszert a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény szabályozza. Központi szerve az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, amely a Nyugdíjbiztosítási Alapot kezeli. Csak annyi a különbség, hogy az állam nem vállalja sem a határozott időt (nem tudhatom, hány év múlva leszek nyugdíjjogosult, ez már kétszer kitolódott, amióta én fizetem a „biztosítási díjat”), s nem vállalja sem a fix biztosítási összeget, sem a számítási szabályok szerződésben rögzített állandóságát. De annyira az állami rendszer sem lehet puha, hogy 30–40 évnyi díjfizetés után kijelentse, hogy nem jár utána semmi.

Gúnyt űznek belőlünk. Nyugdíjmentő miniszterünk bejelentése szerint az állami alapba átvitt pénzünket egyéni számlán fogják nyilvántartani a hozamaival együtt, sőt, ezt a számlát a házastárs örökölheti is. Akkor mi a baj? Az, hogy az egyéni számlán túl legalább két feltétele van, hogy ez a pénz a miénk maradjon. Egy: nem költik el, hanem befektetik. Kettő: a jogosultság elérésekor ez a pénz vagy egyösszegben kivehető, vagy belőle több, egymással versenyző nyugdíjszolgáltató közül szabadon választva járadékszolgáltatás vásárolható. A miniszteri tájékoztató és a költségvetés tervezete alapján tudjuk, hogy ezt a pénzt elköltik. Most. A számlára felírt szám mögött fedezet nem lesz, abból tehát semmiféle nyugdíjat nem fogunk kapni. Ez legfeljebb egy arányszám lesz, ami a nyugdíj kiszámításakor majd mások jogosultságához képest méri a miénket. Az állam fogja megmondani, mennyit ér. Nyugdíjunk nagysága az utánunk következő generációk létszámától, gazdasági aktivitásától, adó- és járulékfizetési képességétől és készségétől függ majd. Mindezzel kapcsolatban pedig a legrosszabbra kell felkészülni. Ezt látták a döntéshozók a ’97-es nyugdíjreform idején. Ezért választották az áldozatokkal járó, de hosszabb távon előnyösebb megoldást. S az áldozatvállalás eredményeként 13 év alatt felhalmozott vagyont élik fel cinikusan ma, bizonyítandó, hogy nincs szükség szigorú, takarékos költségvetési politikára.

Azt sem árt tisztázni, hogy ki is az, aki az áldozatot hozta. Jogosan tekintik-e a magánpénztártagok sajátjuknak a pénztárakban halmozódó vagyont? Vagy ez csak egy fikció, s tulajdonképpen a többiek többletadója fi nanszírozta az állami nyugdíjalapot, s tette ezáltal lehetővé, hogy egyesek magánpénztárakba utaltathassák a járulékuk egy részét? Nyilvánvaló, hogy a tisztán állami rendszerben maradók és a vegyes rendszert (önként vagy kényszerűen) választók ilyen szembeállítása értelmetlen. Ha eltekintünk attól, hogy az adók és járulékok jelentős részét a munkaadók fizetik, s csak a magánszemélyeket terhelő adókra figyelünk, akkor sem látunk különbséget. Az áfa mindenkit terhel, a 4,5 millió szja-t fizető polgár kétharmada pedig magánpénztári tag. Az adók döntő részét azok fizetik, akik a pénztári vagyont is magukénak tudhatják. De mégis – köthetnénk az ebet a karóhoz –, ha mindkét csoport ugyanúgy adózik és járulékot is ugyanannyit fizet, miért lett az egyiknek magánvagyona, a másiknak pedig nem? Azért – és ezt felejtik el sokan –, mert a járulékfizetéshez, szemben az adókkal, közvetlenül ellenszolgáltatás kapcsolható. Jelen esetben nyugdíjszolgáltatás. Márpedig aki kevesebbet tesz be a közösbe, az állami nyugdíjalapba, az kevesebb szolgáltatásra is jogosult.

Az állami öregségi nyugdíj összege ma 20 év szolgálati viszony után a bruttó átlagbér 33 százaléka, 40 év esetében 66 százaléka. A vegyes rendszerben lévők esetében az államnak fizetett járulékokkal megszolgált öregségi nyugdíj összege 20 év szolgálati viszony után a bruttó átlagbér 24,4 százaléka, míg 40 év esetében 48,8 százaléka.

Tehát a vegyes rendszerben az állam a tiszta államiban lévők járulékainak több mint háromnegyedéért az ő nyugdíjuk kevesebb, mint háromnegyedét ígéri. Ezek után milyen alapon állíthatja bárki, hogy a tisztán állami a kedvezőbb? S ez az arány is csak azok esetében igaz, akik első járulékfizetésük pillanatától magánpénztártagok, s jövedelmük sohasem haladja meg a járulékfizetési plafont, különben a 24 százalék akkor is megy az állami kasszába, a 8 százalék viszont már nem kerül a magánpénztárba. A magánpénztártagok tehát nem ajándékba kapták a tagdíjaikból felhalmozott vagyont a többi adófizető terhére – ahogy ezt mások szeretik beállítani –, hanem jövendő nyugdíjuk arányosnál nagyobb részéről mondtak le érte. Azt vállalták, hogy nyugdíjjárulékaik átlagosan 20 százalékából pótolják állami nyugdíjuk kieső bő egynegyedét. Nem az állam, vagy a többi adófizető tesz a magánpénztártagoknak szívességet, hanem fordítva.

Miért is jó ez az államnak? Kormányzati szempontból a vegyes nyugdíjrendszer kialakítása és fenntartása befektetés. Azon az áron, hogy ma az államnak többet kell költenie az állami pillér finanszírozására, mint a tiszta felosztó-kirovó rendszer esetében kellene, eléri, hogy a magánpénztártagok nyugdíjba vonulásával párhuzamosan egyre kevesebbet kelljen majd. Amikor az állam járulékbevételeinek egy részéről lemond, későbbi nyugdíjfizetési kötelezettségeinek 26 százalékától szabadul meg. Ezt az adófi zetők pénzéből megvalósított befektetést tékozolja most el a kormány. Igyuk el azt a tíz frankot. Aztán majdcsak lesz valahogy. Ilyen egy áldozatkész barát. Egy megmentő.

A szerző közgazdász

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.