Akár mélyebb szakmai érdeklődés, akár csak a külpolitikai kukkolás vágya vezéreljen bennünket, kétségkívül érdekes megtudni például azt, hogyan falazott a jemeni elnök az amerikaiaknak, vagy első kézből értesülni arról, mit gondolnak a washingtoni külügyben a brit miniszterelnökről, David Cameronról. E hasábokon külön figyelmet érdemel majd, ha kiderül, mit is tartalmaz az állítólag Magyarországgal foglalkozó nyolcszáznyolc diplomáciai távirat – ezen belül hogyan gondolkodnak az amerikaiak a mi politikusainkról?

A felületes kíváncsiság kielégítése azonban nem változtat a lemeztelenítés kínos tényén, még ha a negyedmillió dokumentum töredéke volt is csak „titkos” minősítésű. Lehet –szurkolói szinten – kárörvendeni vagy éppen együtt érezni az USA diplomatáival, akik esengve telefonálják most körbe a világot, hogy enyhítsék egy aligha elkerülhető bizalmi válság kárait. (Mondhatnánk persze azt is, hogy az ő bajuk, ha egy 23 éves hírszerző őrvezető, a feltételezett forrás, idáig juttathatta őket.) Mint azonban egy megalázó körülmények között pőrére vetkőztetett ember esetében általában, a fő kérdés itt is az: a lecsupaszítás sérelme vajon arányban áll-e az így szerzett „haszonnal”?

A világpolitikai hírekben járatosak számára a megszellőztetett iratok nem tartalmaznak nagy meglepetéseket, inkább csak árnyalják vagy alátámasztják azt, amit már tudni lehetett. Daniel Ellsberg, a Pentagon-iratok egykori kiszivárogtatója nemrégiben látványosan kiállt a WikiLeaks alapítója, Julian Assange, e valóban – talán túlságosan is – zseniális figura mellett. De ezerszer gondolja meg, mit mond, aki egyenragúnak tartja a vietnami háborúról alkotott képet érdemben befolyásoló, lezárását siettető akkori kiszivárogtatást és a mostanit. Egy példa: a pekingi amerikai nagykövetség egyik kínai informátora szerint a KKP Politikai Bizottsága rábólintott a Google elleni kormányzati hackertámadásra – közölte a WikiLeaks. Kinek jó az, hogy ezt most mindenki megtudta?

A diplomácia különösen kényes foglalkozás, ahol igen nagy különbség lehet a nyilvános megszólalások és a merevlemezek tartalma között. Mától fogva azonban ez a szakma teljesen elbizonytalanodhat, hiszen senki sem tudhatja, hogy mi jöhet később, mikor derül ki, hogy a sok mosolygós csevely nyomán mit jelentettek haza, mit gondolnak valójában partnereikről.

„Csüggesztő ugyan ilyen anyagot a hivatalos tiltakozás dacára nyilvánosságra hozni, de önhittség lenne azt állítani, hogy az amerikaiaknak nincs joguk tudni róla, mi folyik a nevükben” – írta saját vívódásairól a The New York Times. A nyilvánosság, a Magyarországon is egyre nagyobb kincsnek számító médiaszabadság fantasztikus dolog. De az internet is olyan, mint az autópálya vagy a skót whisky: óvatosan kell élni vele.