Még nem tudjuk, hogy a görögökkel kezdődött újabb csődhullám, amelyben éppen az írek ülnek nyakig, s amely alighanem eléri a rejtőzködni igyekvő portugálokat és talán a már nincs annyi pénz, hogy fi nanszírozható legyen spanyolokat, a 2008-as W-válság újabb lefelé mutató szára-e, vagy valami más, de bármi legyen: törhet-zúzhat az utcán Londontól Lisszabonig az uniós polgár, fel kell ébrednie a jóléti állam álmából, ha nem akar a bezárt Európa-skanzen morcos, borostás éjjeliőre lenni.

A rémálom utáni álom a második világháború után ringatta el a földrész lakóit, s – talán a németeket kivéve – a hatvanas évekre kezdte elhitetni velük, hogy az maga az örök időkig tartó változatlan valóság. Hogy a fogyasztás a végtelenségig növekedhet. Hogy sebezhetetlen az a szociális rendszer, amely az oktatástól a munkaidőn át a nyugdíjig kényelmessé teszi az életet. Ebbe az álomba érkezett meg a felszabadult Kelet-Európa, kiéhezve az árukra, s elszokva a versenytől, pláne a globális megmérettetéstől, viszont abban a biztos tudatban, hogy még annyit sem kell tennie önmagáért, mint amennyit nyugati polgártársa tesz, hiszen a történelem azt sulykolta belé: a mindegy, milyen állam mindent megold helyette.

Úgy, ahogy, de megoldja. Most meg mit lát? Megszorítást, elvonást, elbocsátást, tandíjat, megemelt nyugdíjkorhatárt, a közszféra elillanását, a szolgáltató szektor pangását. Az európai életmód foszladozását. És ezért az államot teszi felelőssé, nem önmagát, hogy nem termel olyat és anynyit, amire a világ kíváncsi és vevő. Európa leszakadását látja és Ázsia emelkedését. Schöpflin György, a Fidesz EP-képviselője jegyezte meg egy múlt heti előadásában: „a Nyugat egyre kevésbé vonzó modell, terjed az a nézet, hogy a modernitásnak több útja van. A történelem során először következett be, hogy a nem nyugati világban létrehozták azokat az erőforrásokat, amelyekre támaszkodva közölhetik, köszönik szépen, ők másként akarják csinálni, nem érdekli őket, mit gondol a Nyugat.”

A nyugati kultúra központi civilizációs szerepének ötszáz éve után Európa arra kényszerül, hogy újrafogalmazza önmagát. Életformáját, amelynek csupán egyetlen szelete a politikai berendezkedése. Kényelmetlen feladat, higgadt megfontoltságot követelne, következetes európai polgári mentalitást, nem vállvonogató, lusta belenyugvást, hogy legfeljebb lecseréljük a csődjeleket mutató parlamenti demokráciát valamifajta autoriter, ma inkább Ázsiára, Latin-Amerikára jellemző államformára, amelynek azért „a nyelvhasználata nyugati” (Schöpflin), s az majd mindent megold, mint „odaát”. Ezek a próbálkozások ezen a kulturális talajon legfeljebb néhány évtizedig voltak életképesek, mind birodalmi, mind lokális formájukban elbuktak. Mindenekelőtt mert tagadták az emberi szabadság európai eszményét.

„Boldogabb békeidőkben” az ilyesfajta társadalmi fejfájást európai világháborúkkal vélték enyhíteni. Ezt már talán meghaladtuk. Ám még az egységes, békés Európa sem diktálhat többé, legfeljebb egyenlő partnere lehet a világnak. Hogy kettőt léphessen előre, meglehet, most egyet hátrálnia kell.