Saját készítésű bajai halászlével, rántott ponttyal és gombával, saját termelésű házi borral, kávéval kínáltuk. Tisztességgel fogyasztott. Igaz, lassan, mert közben szóval tartott bennünket. Folyt belőle a közlendő, hozzánk kérdése nem volt, az élet rá vonatkozó dolgaira adott csámpásnak tűnő magyarázatot. Először megferdült múltját magyarázta, később (környezete szerint megalapozatlanul) fényesnek gondolt jövőjét ecsetelte. Összevissza beszélt, mondhatnánk egyszerűen, de ennél sajnos többről van szó.

Múltbeli vágyait és álmait tényként adta elő, mintha úgy történtek volna meg a dolgok, vagy úgy történhetnének majd a jövőben, ahogy azt ő képzeli. Az ismerői által tudott tények mást mutatnak, más a valóság mint a mese, még akkor is, ha vendégünk visszaemlékezésének és magyarázatainak vannak valóságos elemei.

Emberünk jövőbeli elképzeléseiben is összekeveredik az illúzió és a realitás.

Mondhatnánk, gyerekes dolog ez: az óvodások is üres kanállal etetik a játékbabájukat, s otthon azt mesélik, hogy ma zöldséglevest főztek, az állatkerti látogatás után pedig előadják, hogy ők etethették a fókákat, miközben csak szerették volna.

Sajnos ismert felnőtt jelenséggel állunk szemben. Nem a történeteiket a lehetetlenségig fölnagyító Háry Jánosokról, nem is rosszindulatú hazudozókról beszélek, hanem a mellébeszélőkről, kiknek előadásában a pontatlanságnak, az emlékek kikerekítésének, felcserélésének és a fantáziaszülte valótlan elemeknek az összhatása érvényesül. Ennek kóros mértékét a szakirodalom konfabulációnak nevezi.

Emberünk egy kiismerésnyi idő után már kalandorként tűnik fel. Nem mindig szakad el az események reális interpretációjától, de folyamatosan belekeveri mondandójába vágyait, ezért előadásának reális elemei is megtévesztők lesznek. Veszélyes dolog ez, mert sokan nem, vagy csak későn ismerik fel a szemfényvesztést.

Mi vezethet az ilyen karakter kialakulásához?

Lelki zúzódások, erősen kifejlődött, túltengő énkép, szereplési vágy, csillogónak hitt dolgok iránti sóvárgás, irigység, kisebbségi érzés, nagyravágyás, orvosi esetben bizonyos homloklebenyi elváltozások. Egyszerű és hatalomba jutott embereknél egyaránt előfordulhat ez. Mindennapos jelenség a médiában és a kocsmában egyaránt.

Társadalmi forrongások, zavargások, árvizek, katasztrófák idején keresik a tömeg, s ha lehet, a kamerák adta lehetőségeket. Látogatónk saját elmondása szerint, vitába keveredik a helyi véderők szervezőivel, az adományosztókkal, a kármentesítő szakemberekkel. A meseszövő illuzionista – legyen bármilyen beosztásban – kalandor ötleteivel, a „tuti megmondásával” megalapozatlan, körül nem tekintő, saját belső gondolatvilágukból fakadó okoskodásával rágja az események elszenvedőinek és a szakembereknek a máját. Eltúlozza vagy bagatellizálja az eseményeket, azonnal tudja, mekkora a kár, ki a felelős, mi az ok (okok és mulasztások összjátékát fel sem tételezi).

Ezek a figurák ott akarnak lenni a turbulenciában, és azt mindig képesek fel is fokozni. Nem számítanak a következmények, csak ők láthatók, hallhatók legyenek.

Köznapi lelkialkatú felmenőim vonásait viselő izgága feltűnésekor mindig mély fájdalmat érzek. Miért? Mert tudom, tudjuk, sérült. Évtizedek óta álomvilágában vergődik, csak eseményre vár, hogy szerepet kaphasson. Ha nincs esemény, kreál magának. Sok helyütt feltűnik, járja az országot, időnként autóstoppal Európát is.Mindig új színpadot keres magának (buszt, vonatot, kamiont, árvizet, nagyszabású építkezéseket, katasztrófa sújtotta övezetet, vásárt, fesztivált) a színjátékához, mert saját közegét és szerepléseinek előző közösségégét már régen kimerítette.

Segítsünk az őhozzá hasonlóknak. Óvatosan tereljük őket a háttérbe, adjunk kezükbe értelmes, nekik való munkát, feladatot! De ha lehet, ne a jövő generációjának nevelését. A múlt tisztázását és a jövő gondozását pedig bízzuk a család, a társadalom két lábbal a földön járó, ha nem is tökéletes, de kiegyensúlyozott tagjaira.

A szerző természetvédelmi szakember