A bajok forrását a rendszer fenntartói és ideológusai igyekeznek különös, szubjektív döntéshozói hibákká varázsolni, hogy az alapvető működési zavarokról ne essék szó. De az összefüggések akkor is léteznek, ha nem veszünk róluk tudomást.

Írországot a 90-es években lendítette fel az amerikai információtechnológiai boom szele. Híresen alacsony profitadója (12,5 százalék) és a bérnövekedést korlátozó „társadalmi szerződése” jóvoltából ugyanis rendkívül kedvező befektetési lehetőséget kínált a transznacionális vállalatoknak, amelyek bővítették írországi termelésüket, munkahelyeket hoztak létre, és persze hazautalták a profitjukat. A 90-es évek folyamán az Írországból külföldre utalt évenkénti profit több mint két és félszeresére nőtt. Amikor a válság előjeleként 2004-ben a Bush-adminisztráció szükségesnek érezte, adókedvezménnyel ösztönözte az amerikai vállalatok profitjainak hazautalását. (5,25 százalék volt az adó a szokásos 15–35 százalékkal szemben). Írország egy évre rá 22,9 milliárd dolláros tőkekivonást szenvedett el.

1990-ben még a vállalati profitok több mint felét az ír cégek termelték, 1999-re ez az arány egytizedre csökkent úgy, hogy az ír vállalatok nyeresége abszolút értékben is jelentősen visszaesett. Eközben az országban előállított új értéken belül a munkának járó jövedelmek aránya is lecsökkent: 1987-ben még 70 százalék körül volt, ma 50 százalék. A válság lappangó szakaszában, az ezredfordulón romlani kezdett az ír külső egyensúly, és 2005-től a fizetési mérleg egyre jelentősebb deficittel zárt. Ebben nagy szerepe volt a profitkiáramlásnak: 1998 és 2009 között az ír jövedelemmérleg hiánya nettó 9,4 milliárd euróról 27,9 milliárdra emelkedett, vagyis 11 év alatt nettó 253 milliárd euró hagyta el az országot az osztalék és a tőke hazautálásának formájában. A hazai termelést tükröző GNP-t a 90-es évek második felében még csak tíz százalékkal haladta meg a külföldi vállalatok termelését is tartalmazó GDP, 2010-ben azonban már 25 százalékkal!

A lassan befulladó felvevőpiacot „amerikai mintára” a hitelezés felfuttatásával élénkítették (az ingatlanpiac túlfűtöttsége már a 90-es évek végén látszott!), a vásárlások előrehozatalával igyekeztek mesterségesen fenntartani a keresletet.

Bár az ír válság a rendszer diszfunkciójának megnyilvánulása, azért a pénzügyi szféra haszonélvezőinek gátlástalanságára is fényt vet. Az újabb és újabb bankmentő milliárdok hatására már 2010 márciusában tiltakozásokra és éles vitákra került sor, amelyek során azt is felemlegették, hogy Sean Fitzpatrick, a csődbe jutott és államosított Anglo Irish Bank igazgatója az ország leggazdagabb emberei közé tartozik. Az Irish Times pedig 2010. október közepén közzétett egy sztorit, mely szerint az Anglo Irish Bank 2008 januárjában saját ügyvezető igazgatójának, David Drummnak 7,65 millió euró kölcsönt nyújtott arra, hogy az igazgató úr refinanszírozhassa vele egy korábbi hitelét. Ebből a korábbi hitelből Drumm úr az Anglo bank részvényeiből vásárolt. A hitelt még most sem fizette vissza, minek következtében végül vád alá helyezték, most folynak a bírósági tárgyalások.

Lényegét tekintve az ír gazdaság „importált” sikertényezőknek, az oda áramló külföldi tőkének köszönhette eddigi fejlődését. A hierarchikus kapitalista világpiacon csak látszólag változott a helyzete. Az elmúlt évtizedek gyors növekedése és exportsikere nemhogy szűkítette volna a társadalmon belüli szakadékokat, de még inkább kiélezte a különbségeket a hazai piacon működő kisebb vállalkozók, munkavállalók és a nemzetközi pénz- és áruügyletekhez kapcsolódó tőke közt.

Bármilyen nagy eltérések legyenek is a részletekben, az alapprobléma minden külső egyensúlyi gondokkal küzdő mai uniós ország esetében ugyanaz: a világpiacon nem eléggé versenyképesek, miközben kormányaik gazdaságirányítási hatáskörét a neoliberális doktrína mentén fejlődő Európai Unió jelentősen korlátozta. Ebben a folyamatban nagy lépés az euró, amely az árfolyam-politikát vette ki a kormányok kezéből, rendkívül megnehezítve a világpiaci helyzethez való igazodást.

Az Európai Unió gondolata a második világháborúnak köszönhető amerikai prosperitástól elbűvölt Jean Monnet fejében született meg. Csakhogy az USA államai, bármennyire is különböznek fejlettség és adminisztráció szempontjából, egy nemzet/ország részei. Az európai országok azonban nemcsak eltérő fejlettségű, de külön történelemmel, alkotmánnyal és főleg kormánnyal rendelkező országok. E kormányok az adott ország gazdasági-társadalmi egyensúlyáért felelnek – a „fejükkel” –, miközben a nemzetközi gazdaság sikeres szereplőinek érdekeit kellene érvényesíteniük a versenyben alulmaradó vállalkozások és a munkavállalók érdekeivel szemben. Ebbe a konfliktusba bukott bele előbb a 19–20. század fordulóján virágzó aranyalapú pénzrendszer, majd a második világháború után létrejött Bretton Woods-i rendszer is. Még az utóbbi rendszerből világgazdasági szerepének megerősödését nyerő USA elnöke sem vállalta fel 1971-ben, hogy a stabil árfolyamrendszer fenntartása érdekében kamatot emeljen, munkanélküliséget és recessziót zúdítson országára. Pedig a Fed akkori elnöke, Arthur Burns aWall Street képviseletében mindent bevetett 1971 augusztusában Camp Davidben, hogy meggyőzze Nixont ennek szükségességéről. Legfőbb érve az USA „renoméjának” megőrzése, illetve a nemzetközi felelősségvállalás volt.

Persze drága pénzen meg lehet és meg is fogják menteni az eurót, amelynek fenntartása a globális világgazdaság szereplői, s ezért az egész mai formájú globális rendszer fenntartása szempontjából fontos. Görögország és Írország után Portugália, Spanyolország és talán még Olaszország várakozik a megmentendők sorában, de a későbbiekben az olyan erősebb gazdaságok is nehéz helyzetbe kerülhetnek, mint Németországé, például a mostani pénzügyi segítségnyújtás miatt bekövetkező eladósodása miatt.

Kérdés, hogyan oszlanak majd meg a terhek, és akikre hárulnak, mennyit bírnak ki. Az eddigi történelmi tapasztalatok szerint a külső meghatározottságú pénz fenntartása végső soron a bérből és fizetésből élőknek, valamint a kisebb tőkeerejű, többnyire beszállítói pozícióban lévő vállalkozásoknak a terhére lehetséges. Épp most láttuk, hogy Írország sem volt hajlandó megemelni roppant alacsony profitadóját, a béreket azonban jelentősen visszavágta. Európa sok országában vár még ugyanez a bérből és fizetésből élőkre. Ám a tűrőképesség, ha országonként változó pontokon is, de előbbutóbb kimerül.

Az euró problémájában végső soron a kapitalista társadalom belső ellentétei jelennek meg – akár jólesik ezt hallanunk, akár nem.

A szerző közgazdász