Az erősek gyöngesége
Az a helyzet, hogy a köztársaság történetében a köztársaság szétverői kapták a legerősebb pozitív visszacsatolást. Kapták a tavaszi és őszi választásokon, ezért tehetik, amit tesznek, és kapják azóta is a közvélemény-kutatók egyértelmű adatai szerint, ezért teszik, amit tehetnek. El lehet és a morális rend fenntartása végett el is kell ítélni azokat, akik ezzel a lehetőséggel a saját hasznukra és a hazájuk rovására élnek, csak csodálkozni nem szabad rajta, adottságnak kell venni. Ahol lehetőség támad, olyanok is akadnak, akik élnek vele. Nem szükségszerű, hogy olyan kreatívan gátlástalanok legyenek, mint a mi köztársaságunk ellenségei, de szükségszerű, hogy legyenek.
A pozitív visszacsatolás nem a köztársaság ellen és nem a szétverése mellett szól, hanem a tetterő és a céltudatosság mellett a tehetetlenség és a céltudatlanság ellenében. Aki erősnek tűnik, erős lesz, aki gyengének tűnik, gyenge lesz. Bármekkora volt.
A hat szabad országgyűlési választásból háromban töpörödtek össze az addig kormányzó erők. 1990-ben az MSZ(M)P, 1994-ben az MDF és 2010-ben ismét az MSZP (plusz a ciklus első felét a kormányban, a másodikat a senki földjén töltő SZDSZ).
Nagyobb méretkülönbség politikai ellenfelek között nem lehet, mint amekkora az állampárt és a semmiből előbújt mikroszkopikus pártcsírák között volt. S az állampárt utódjára az első szabad választásokon tíz választó közül már csak egy szavazott. Egy évvel korábban a közvélemény-kutatások szerint még simán nyertek volna. Az állampárt tettereje elsorvadt, eszmei hivatkozásai nevetségessé váltak, politikája iránytalanná, vezetése felbomlott, birodalmi-szövetségi háttere eltűnt, kormánya elidegenedett tőle, történetének utolsó szakasza kudarcok, megszégyenülések, visszavonulások, vereségek, lelepleződések sorozata.
Nem (föltétlenül) a pártállam, hanem a lúzerek mellett tartottak ki 1990-ben olyan kevesen. Nem (föltétlenül) az új rendszert, hanem az új tetterőt szavazták meg olyan sokan. A „tudjuk, merjük, tesszük” (SZDSZ), a „nyugodt erő” (MDF) tökéletesen a helyzethez illeszkedő jelszavak voltak, s az győzött, amelyik mögé oda tudtak fényképezni egy úriembert, aki céltudatos, tekintélyt és erőt sugárzó államférfinak látszott.
Aztán az erős emberről kiderült, menynyire gyönge. A kommunikációja szétfolyó, unalmas és hatástalan. A gazdaságpolitikai vonalvezetése az átmenet legviharosabb éveiben bizonytalan és ellentmondásos. Védtelenek maradtak, akiknek a nyugodt erő védelmet ígért. A mérsékelt, megfontolt européer kormány és kormányfő imázsa a mögöttük álló pártokban tomboló jobbszéli és útszéli erőkével összeegyeztethetetlen volt, az utóbbiak fékentartása és kielégítése végett az előbbinek folyamatosan önképével (és a jogállamisággal) ellentétes lépéseket kellett tennie és az ízlésével öszszeegyeztethetetlen nézeteket kellett mentegetnie. Egy autoritását elvesztett, de autoriter szellemét megőrző lúzerkormányt sodortak el a választások 1994-ben.
Sokan vannak, akik nem tudják, mit kellene tenni, de persze ők is azokra akarják bízni a sorsukat, akik tudják, s képesek is rá, hogy megtegyék. Ezen sokak nem azokra bízzák a sorsukat, akik hátrálnak, hanem azokra, akik elől hátrálnak.
Fölöttébb összetett, nehezen átlátható világban élünk, amelyben a távlatos lépések haszna ritkán igazolódik kézzelfoghatóan és a laikusok számára is láthatóan egy cikluson belül, viszont annál gyakrabban fordul elő, hogy az egyik ciklusban hozott döntések kára/haszna a következő ciklus kormányának kárára/hasznára válik. A hatalom megtartása szempontjából tehát a helyes lépések nem fizetődnek ki, a helytelenek pedig nem ütnek vissza, legalábbis nem akkora eséllyel, hogy ez meghatározó ösztönző és visszatartó erő lehessen. A nép gyülekezete sajnos nem olyan okos, mint amennyire a meg hányni-vetni való sok bajunk bonyolult. Illúziót kerget, aki azt hiszi, hogy a távlatos lépések programja az igazságát igazoló tapasztalatoknál fogva végül is legyőzi majd azokét, akik az ismert bonmot szerint unokáink poharából kínálják oda a kakaót.
A választók meghatározó többsége a kettő közötti különbséget nem fogja átlátni. A jelenbéli tapasztalatait nem fogja összekötni a bajok és az eredmények messze távolodott kiindulópontjával. A tapasztalatok már csak azért sem hozzák el az igazság pillanatát, mert nem objektívek. Az emberek többsége példáulMagyarországon úgy véli, hogy rosszabb a jövedelmi helyzete, mint a rendszerváltás előtt volt,miközbenmindenmérhető adat szerint a többségé sokkal jobb. A jelen gondjainak nagy a súlyuk, az eltüntekének (pl. a hiánygazdaságnak, utazási korlátozásoknak, puha valutának) csekély.
Le kell vonnunk a tanulságot: nem lehet választásokat nyerni, cselekvési lehetőséghez jutni demokratikus úton annak a meghatározóan nagy tömegnek a megnyerése nélkül, melynek a választása nem tartalmi alapú, hanem bizalmi jellegű. Felhatalmazás arra, hogy tegye, amit jónak lát, akiről elhiszem, hogy jól lát, és meg is tudja tenni, amit akar. És bizony erre a biankó csekkre a jogállam is ráfér. A program, a tartalom jelentősége pedig annál csekélyebb lesz, minél nagyobb különbség mutatkozik a tetterőre, céltudatosságra nézve a versenyzők között. És bizony 2010-re akkora különbség mutatkozott, amekkora azelőtt még soha.
Miért mutatkozott? Ez a helyzet megértésének a kulcsa.
Két évtizede létezik egy széles, jobbrabalra kiterjedő, a rendszerkritikus széleket leszámítva szinte az egész véleményformáló elitet átfogó véleményközösség arról, hogy a közkiadások arányát, az újraelosztás mértékét csökkenteni, a nagy elosztórendszereket racionalizálni kell, másképp nem lehet az ország versenyképes, nem léphet ki az adósságcsapdából, és mindemellett a munkaerőpiacról leszorult, a konszolidált társadalmi létezésből kiszorult, önmagát gyorsan és bővítetten újratermelő underklass integrálása, képzése, foglalkoztatása érdekében is komoly és hatásos lépéseket kell tenni, melyek sokba kerülnek.
Ehhez társul az a meggyőződés, hogy a fentiekre alapozott, koherens programmal nem lehet választásokat nyerni, mert az épp a nagy és aktív középosztálybeli választóknak nem ígér semmi jót a közeljövőre nézve, miközben a konkurens pártok pont őket célozzák meg az ígéreteikkel. A megcélzottak pedig hiszik azt is, hogy valóban szükséges, ami a véleményformáló elit nagy része szerint az, meg hisznek abban is, hogy megbűnhődték már a múltat és jövendőt, s jár nekik a jelenben mindaz, ami a „nagyokosok” szerint nem jut. Nincs tehát igény koherenciára és jövőképre, sem a pártokkal, sem önmagunkkal szemben, annál inkább az összeegyeztethetetlen dolgok összeegyeztetésére, olyan erős vezetőre, aki az aranytojást tojó tyúkot meg is őrzi és fel is tálalja.
A politikai sikerek mögött a rendszerváltás óta mindig megtaláljuk valamilyen formában ezt a kettős képzetet.
Antall József 1990-ben drámai, patetikus képekkel érzékeltette, mennyire tisztában van azzal a szörnyű teherrel, amely az első szabadon választott kormányra hárul, ugyanakkor az MDF a konkrétumok tekintetében nagyon is „könnyű álmot” ígért a realitásokhoz és az akkori liberális pártokhoz képest. Nagyon jellemző, amit Antall a kormányprogramjának vitájában mondott: „sehol nem kell ezt jobban hangsúlyozni, mint éppen a gazdaságpolitikai résznél, hogy hány olyan kérdés merül fel, amelyik látszólag egymást kizárja vagy egymásnak ellentmond. Mégis úgy gondolom, hogy a kormányzati politika éppen azt jelenti, hogy mindezeknek a látszólagosan ellentétes kérdéseknek megadja az irányítást, megadja akár szakaszosan, akár prioritásban... és éppen ezért, ami látszólag ellentmondásos vagy egymást kizáró, annak kezelése a kormánypolitika feladata”. Ez a szánalmas mellébeszélés már előrevetítette az Antall-kormány sorsát.
A 1994-es választások előtt azMSZP egyszerre képviselte a három-hatvanas kenyér emlékét, a Horn Gyula által közzétett, hivatalosan visszavont, de a választók fejében megtartott ígérettömeget és a Békesi-féle keménykezű konszolidációs irányt.
Orbán Viktornak 1998-ban a többség elhitte, hogy egyszerre képes azonnal és nagymértékben csökkenteni az adókat, vagyis az állam bevételeit, és növelni mindenféle juttatást és támogatást, vagyis az állam kiadásait.
Medgyessy Péter bődületes igérethalmazzal érkezett, másrészt a múltjából, a Németh-kormányból, a Horn-kormányból, a bankelnöki székből hozta magával a prudens és mérsékelt, megbízható, óvatos gazdaságpolitikus imázsát, aki biztosan nem fecsegne jóléti rendszerváltásról, ha nem lenne itt az ideje.
Gyurcsány Ferenc (a Medgyessy-kampány irányítója...) egyrészt nagyon határozottan mély, átfogó szerkezeti reformokat ígért, másrészt egészen konkrét, föllendítő ígéretek hálójával borította le az országot. Az elsőt hitelesítette a tetterőt, eltökéltséget sugárzó föllépés, a villámhadjárat, amellyel pártja hervadt elnökségével szemben bevette a kormányfői széket és fölvillanyozta a pártját, a másodikat hitelesítette a nagy és friss brüsszeli pénzforrás.
Az ismétlődő csalódások egyre végzetszerűbbnek tűnnek, egyre inkább kiterjednek a rendszer egészére. Az egymást kioltó célok és ígéretek negatív végösszegű játszmákba visznek, a reformoktól, távlatos lépésektől elválasztott konszolidációs kényszerekbe zárnak: se tyúkhús ma, se aranytojás holnap. Eközben az ígérgetésekkel kapcsolatos gátlások választásról választásra egyre inkább leépülnek, a szégyenlős kettősségből a racionális beszédmódot egészen gátlástalanul megcsúfoló szégyentelenség lett.
A választást megnyerő összesített erőben mindig ott volt a gyengeség ígérete, a tetterős lendület tehetetlen akaródzásba fordult át.
Medgyessy Péter úgy indult, mint aki valóban megteszi, ami megtehetetlen, s ezzel elindította a lavinát, amit képtelen volt megállítani.Morális előnye elveszett, a D–209-es ügy széles körben megrendítette a hitelét, az Orbán-kormány legnyilvánvalóbb korrupciós ügyeit sem sikerült az ügyészségen és a bíróságon átpréselni, s közben egyre szaporodtak az egyre sötétebb ügyek a kormányzó pártok körül. Medgyessy két és fél éve tökéletesen terméketlennek bizonyult. A miniszterelnökváltás után a választások megnyerése érdekében másfél éven át a kormányzás látszatával őrizték meg a tetterő látszatát, hogy azután az új ciklus a rendelkezésükre álljon. Ehhez szemérmetlen hazugságokba kellett bonyolódni a költségvetési kilátásokról, a stabilizáció követelményeiről.
Gyurcsány a választások után pillanatok alatt elvesztette hitelét, a fájdalmas lépéseket hitel és morális alap nélkül verte át. Nagyon sokan úgy érezték, hogy a parlamentáris demokrácia szabályai a nép bizalmával való visszaélést védik. Gyurcsány miniszterelnökségének a hozadéka a hosszához, a szükséghez és a kormányfő ambícióihoz képest igen csekély. Az egymás feledtetésére gyártott cselekvési tervek a tehetetlenséget dokumentálták. Azt az egyetlen összetett reformot, amit a kormánytöbbség veszélyeztetése nélkül nem adhatott fel, rossz kompromisszumok sorozata diszkreditálta, ami elvette a reform lényegét, de megőrizte a tőle való félelmet. Végül a vizitdíjas népszavazás után Gyurcsány liberális szövetségeseivel együtt durván megtagadta és megbélyegezte azt a reformszellemet, amellyel addig önmagát megkülönböztette. A kormányzás folytatásának ekkor már végképp semmi egyéb értelme nem volt, mint a vereség elodázása, annak súlyosbítása árán is.
Gyurcsány lemondása után jött a nyomorúságos tehetetlenkedés a szakértői kormány körül, aminek az volt az üzenete, hogy bárkimegfelel, akivel a ciklus végéig ki lehet húzni, egyéb cél és szempont nincs. Ezután párt és kormány szépen elvált egymástól, az MSZP mint a kormányt fenntartó parlamenti szavazógép magára húzta a kormány tevékenységéért a felelősséget, viszont eltolta magától annak eredményeit, s véle ellentétes szellemben alakította a politikáját, a neoliberalizmusnak csúfolt prudens gazdaságpolitika elutasításának jegyében.
Nyolc év alatt az egyik oldal felhalmozta maga ellen a tehetetlenkedés, a hitelvesztés, a terméketlen, öncélú és korrupt hatalomgyakorlás minden eddiginél nagyobb tapasztalattömegét. A másik oldal pedig a végsőkig feszítette kritikájában és ajánlatában az inkoherenciát. Egyszerre követelték az állami kiadások számtalan tételének drasztikus megemelését, az állami bevételek számtalan tételének drasztikus lecsökkentését és közben a költségvetési hiány és az adósságállomány drasztikus leszorítását. Ebből lett a kétharmados hatalom. Ahogy a Fidesz eljutott a szavazatmaximálásban a végső gátlástalanságig, úgy jutott el a hatalomgyakorlásban is. Persze a Fideszmostani erejében is ott van a gyöngeség ígérete. Ami összeegyeztethetetlen, azt semmilyen hatalomkoncentráció nem teszi összeegyeztethetővé. S amikor ezt már semmilyen machinációval nem lehet elrejteni, akkor minden remény megsemmisül, ami most a jogállam leépítését széles körben elfogadottá teszi. Kérdés, hogy az eláramló szavazatokat ki fogja föl. Mert hiszen van még kipróbálatlan „tetterő” a polgári demokrácia és a piacgazdaság minden határán túl...
Viszont az ésszerű, távlatos politizálásnak a fentebb leírt minimumát ma már (még) egyetlen számottevő aktív politikus képviseli úgy, ahogy. Gyurcsány, aki már többszörösen igazolta, hogy bármikor hajlandó ennek a politikának hátat fordítani... A cikk végén csak azt mondhatjuk biztatásképpen, amit az elején mondtunk savanyúan: ahol lehetőség támad, olyanok is akadnak, akik élnek vele.
Csak hát le kellene vonni a tanulságot: ebül szerzett szavazat ebül vész. A szavazatmaximálás eddigi módjából szavazatminimalizálás lesz. Csak távlatos és koherens programmal lehet tartósabban megnyerni azt a választóközönséget is, mely nem ezt értékeli. Mert enélkül elillanó látszat a tetterő és a céltudat, amit viszont igényel.
Miután minden görbe utat bejártunk, most már nem maradt más, mint az egyenes. Az országban bolyongó sok gazdátlan szavazó és közéleti szellem, akikből rövid időn belül még sokkal több lesz, megérdemelne egy pártot, mely azt és csak azt ajánlja, aminek a lehetőségében és hasznában hisz. Amely csak akkor és addig kíván kormányozni, amikor és ameddig meggyőződésének megfelelően kormányozhat. Amelyik csak úgy akar választást nyerni, hogy utána a kormányzást is megnyerhesse.
