Azt a tényt, hogy a román parlament a román nemzeti ünnep időpontját december elsejére, Erdély Romániához való csatolásának (román nézőpontból csatlakozásának) évfordulójára időzítette, mi, romániai magyarok is provokációnak érzékeltük. Nem elsősorban azért, mert Erdélyt úgymond ekkor veszítettük el. Erdély ekkor már régen nem volt a mienk, sőt talán soha nem is volt kizárólag a mienk, hanem azt mindig is több etnikum birtokolta. S a XVI. századtól kezdődően a magyarság részaránya gyorsuló ütemben csökkent. 1919-ben a népességnek már csak egynegyede volt magyar, a szászokkal együtt alkottunk kb. egyharmadot.

Annak igénye tehát, hogy a tartományt önmagunknak tarthassuk meg, évszázadok óta nem volt reális. Magyarország a nemzeti homogenizáció rajongott példaképeitől, Franciaországtól és Angliától eltérően a XVI. század közepe óta nem rendelkezett azzal az erős, központosított államhatalommal, mely a kisebbségek asszimilációját lehetővé tette volna. Franciaország és Anglia esetében is sok minden kellett még hozzá, s máig nem dőlt el véglegesen, hogy mik is lesznek a következmények. Ráadásul a magyarországi kisebbségek az erősen nacionalista beállítottságú latin és szláv rokonokban erős támogatókra találtak, akik önnön világhatalmi érdekeik ágenseiként tekintettek rájuk. Mi magyarok még sorsszerű szövetségeseinkre, a németekre sem számíthattunk igazán.

Egyetlen lehetőségünk lett volna: a kisebbségeknek az állam számára való megnyerése. Szándékosan nem mondtam magyar államot, mert az az állam, mely a kisebbségek számára is elfogadható lehetett volna, már nem lehetett volna magyar állam, hanem egy Svájchoz hasonlatos többnyelvű és többkultúrájú államszövetség, melyben mindenki hosszú távú és szilárd garanciákat kaphatott volna nyelvének és kultúrájának megőrzésére, a némethez és a magyarhoz való felzárkóztatására. Ennek az államnak a neve sem lehetett volna magyar. Ám a magyar politika nem is csinált titkot abból, hogy a kisebbségeket hosszabb távon asszimilálni akarjuk. Zichy János kulturális és kultuszminiszter az 1910-es évek elején nemzetiségi képviselők interpellációjára válaszolva az Országgyűlés nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy a románoknak joguk van nyelvük használatára, de Magyarországon csak egyetlen kultúra engedhető meg, az, amelyik a magyar nemzet élő lelkéből fakad, amely örök és halhatatlan, azaz a magyar nemzeti kultúra. Ennek a kultúrának az örök hivatása a magyar nemzeti szup-

remácia fenntartása. Tiszta beszéd volt, melyet a történészek is legfeljebb szaktudományi munkákban emlegetnek, a nyilvánosság előtt tapintatosan elhallgatnak. Gondoljunk bele, hogyan hangzanának ma egy román, szlovák, szerb vagy ukrán politikus szájából az ilyen mondatok. Tudomásom szerint felelősségteljes politikus effélét még nem hangoztatott sem románul, sem szlovákul, sem szerbül. Magyarország mindenáron föl akart kapaszkodni egy olyan vonatra, mely teljes sebességgel kifele rohant már a történelemből. A következmény nem lehetett más, mint hogy a kerekek közé zuhant. Túlélte ugyan a balesetet, de nehezen kiheverhető csonkulásokkal.

Azok, akik zokon veszik a románságtól, hogy nem voltak hajlandóak elfogadni Zichy „ajánlatát” és az elszakadás mellett döntöttek, súlyos személyiségzavarban szenvednek. A románok helyében ők sem tehettek és tettek volna másként. Ma sem tennének! Arról nem is beszélve, hogy Erdély túlnyomó része a népszavazás elvének elfogadása esetén is Romániához csatlakozhatott volna. Ha a Partiumtól eltekintünk, Erdély Romániával való egyesülése ellen ma sem hozhatunk fel demokratikus, tehát a nemzetközi közvélemény szempontjából is elfogadható kifogásokat. A román döntést tehát – tetszik, nem tetszik –nemcsak el kell fogadnunk, de respektálnunk is kell. Legalábbis, ha igényt tartunk a Székelyföld és a Partium autonómiájára.

Amit határozottan el kell utasítanunk, az nem Erdély Romániához való csatolásának ténye, hanem Magyarországtól való elszakításának módja: az, hogy az 1919 utáni román hatalom a népakaratnak aposztrofált Gyulafehérvári határozatokban lefektetett ígéreteit cinikus módon megszegte, átvette a Zichy-féle magyar hazafiak kisebbségellenességét, egyik pillanatról a másikra hátat fordított a magyarországi román kisebbség kisebbségjogi elveinek, s az európai „demokráciák” támogatásának birtokában a veszedelmesnek tekintett ellenfél végleges tönkretételének bosszúszomjas igénye határozta meg a lépéseit.

Erdély Romániához csatolása önmagában még nem lett volna tragédia, hiszen németek, angolok, spanyolok, portugálok, olaszok stb. a világ számos országában élnek szabadon és elégedetten. Mi is szabadnak és elégedettnek éreznők magunkat, ha Erdélyben úgy érezhetnők magunkat, mint a franciák Svájcban vagy a svédek Finnországban.

Éppen emiatt lett volna értelme a románokkal együtt a Nemzeti Színház épületében ünnepelni az évfordulót, elismerve a román döntés elvi létjogosultságát, elutasítva annak gyakorlati végrehajtását, s távlatilag az ünnep román pátosza által is megkönnyített kompromisszumra jutni a kérdésben. Románia ma már úton van afelé, hogy elismerje tévedéseit, hogy megmaradt kisebbségeivel megtalálja a számukra is elfogadható modus vivendit.

Ezt a folyamatot kockáztatni, érzelmi irredentizmusunkat Zichy János-i korlátoltsággal közszemlére tenni, mindennek tekinthető, csak ésszerű cselekedetnek nem. A politika persze nem csupán ésszerűség, érzelmek nélkül talajtalan. Az új magyar kormány politikája mintha ezen a felismerésen alapulna. Csakhogy az érzelmek a szándékok és a lehetőségek közti távolság (gyakorta szakadék) áthidalásának eszközei. Nem képesek valósággá varázsolni a valóságtól elszakadt álmokat, azaz Erdély „ismételt” magyarrá tételét, ahogy azt a székely himnusz sugallja („ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk”).

Az igény, hogy vegyünk részt egymás ünnepein, azt alázhatja meg, aki csak akkor érezné szabadnak magát, ha ő alázhatna meg másokat. Nem kétséges, hogy a román közvélemény elsöprő többsége csaknem egy évszázadon át ezt a perverz örömet gyakorolta. Fölöttem is. De én azóta érzem szabadnak magam, amióta a sértettség traumájától és az ebből fakadó bosszúvágytól megszabadultam.

Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. De magyar is! Nem is akárhogyan! Meg román is, meg szász is, meg cigány is, meg zsidó is, meg örmény is. S ez az a tény, amit a románokkal és a nemzetközi közvéleménnyel is el kell és el lehet fogadtatnunk. Ha nemzeti érzelmeinket ennek a célnak a szolgálatába állítjuk, eredményesek lehetünk. Az autonómiáig elmenően. Ha annak az Erdélynek az elvesztését siratjuk, mely korábban is csak az egynyelvű, egykultúrájú nemzetállam lélekmérgező, polgár- és világháborúkat generáló fantazmagóriájába szédült nacionalista értelmiség szemében volt kizárólag a mienk, a magyar Erdély maradékának megtartását tesszük ismét kockára.

Alföldi Róbert indoklása engem nem győzött meg. A magyar népesség arra érzékeny, amire az általa megválasztott s ettől kezdve az ő nevében uralkodó, de vele többé már nem konzultáló (mindenkori) kisebbség érzékennyé teszi. Az értelmiség feladata tükröt tartani ez elé a kisebbség elé, hogy magára ismerhessen.

Arról nincs információ, hogy mi történt volna az ünnepségen. De ha a szervezők a Nemzeti Színházban béreltek termet, akkor az ünnepet nyilván nem csak románoknak szánták. A részvétel gesztusa pedig a magyar fél számára nemcsak erkölcsi, de érzelmi alapot is teremthetett volna arra, hogy a Gyulafehérvári határozatok elsikkasztását, amagyar kisebbség intézményeinek felszámolását nem a sértés vagy az ünneprontás, hanem a tisztességes szótértés szándékával tehessék szóvá.

Mi magyarok is jól járnánk azzal, ha március 15-én a román fél – például éppen Aradon – szóvá tenné az elsöprően román többségű Erdély Magyarországgal való 1848-as egyesítésének botrányát, és azt, hogy ennek a lépésnek az utólag egyértelművé vált elhibázottságát a magyar közvélemény máig nem ismerte fel, illetve el. Mert attól, aki részt vesz az örömemben vagy a bánatomban, sokkal könnyebb elfogadni kritikát, mint attól, aki kívül áll. Azt az ünnepet, mely a kritikátlan eufória jegyében zajlik, nem lehet már elrontani. El van az rontva.

Nem vagyunk kívülállók. Ezt a tényt meg lehet élni tragédiaként, de – egy rossz emlékű román döntés dacára – a majdani tényleges összetartozás örömének ígéreteként is. És nem lehet kétséges, hogy mindannyiunk számára a második megoldás lenne a szerencsésebb.

A szerző kisebbségkutató, újságíró (Sepsiszentgyörgy)