A támadásnak polgári áldozatai is voltak, a szigetlakók tömegesen menekültek Incson kikötőjébe, ugyanarra a helyre, ahol McArthur tábornok a koreai háború tetőpontján partra szállt, és ezzel az általa vezetett ENSZ- (jobbára amerikai) erők javára fordított, ha átmenetileg is, egy vesztettnek tetsző háborút. Ezt a történetet azért érdemes felidézni, mert a háború végén az ENSZ egyoldalúan – tehát az észak-koreai–kínai fél egyetértése nélkül – húzta meg azt a határvonalat, ahol az észak-, illetve dél-koreai felségvizek elválnak egymástól. E döntés folytán sok kis sziget a déli oldalra került, közöttük az a bizonyos Jonpjong, amelyet az északiak tegnapelőtt ágyúztak.

Lévén vita erről a bizonyos „északi határvonalról”, az északi és a déli haditengerészet a kölcsönösen igényelt vizeken többször is csetepatéba bonyolódott, de ezek egyike sem járt polgári veszteségekkel. A kérdés tehát az: miért éppen most? Miért figyelmeztette jó előre Phenjan Szöult, hogy ne hadgyakorlatozzon a vitatott vizeken, mert annak „következményei” lesznek, amikor megszokhatta, hogy a gyakorlatozás havi rendszerességgel folyik, de a déliek nem lövöldöznek észak felé. Miért támadt rá ilyen brutálisan Jongpongra?

Első körben azért, hogy megint egyszer kipróbálja, meddig mehet el. Az észak-koreaiak kisebb és nagyobb „haditettei” az elmúlt években, évtizedekben megtorlatlanok maradtak. Nem történt semmi, amikor ügynökeik felrobbantottak egy déli utasszállító gépet (116 halott); akkor sem, amikor tengeralattjárón diverzánsokat küldtek Délre, akik hetekig garázdálkodtak; akkor sem, amikor az idén torpedót lőttek ki egy déli hadihajóra (46 halott); akkor sem – és ennek a játéknak már sokkalta nagyobb a tétje –, amikor kísérleti atomrobbantásokat hajtottak végre kétszer is, és rakétákat lődöztek ki Japán „feje fölött”. A Kim Ir Szen által alapított remetebirodalom bürokratikus-katonai elitje rendszeresen átlépi azt a bizonyos „vörös vonalat”, amelyről a stratégák azt gondolták, hogy nem léphető át. A tempót – noha hosszú távon segélyezői (Kína, Japán és persze Dél-Korea) kegyelemkenyerén él, mert gazdasága totális csőd – ő diktálja, s lám, mind agresszívebben teszi, miután a déliek minden segélyt leállítottak, a japánok teljes export-import embargót vetettek ki rá, s egyedül a kínaiak jóindulata tűnik végtelennek. Talán ezért?

Képtelen történet. Izmozásával az északi rezsim, miközben elkönyveli a fél világ utálatát, azt akarja kikényszeríteni, hogy a gyűlöletesen gazdag Dél felújítsa segélyszállítmányait, a japánok szüneteltessék az embargót, a nagyhatalmak vegyék tudomásul, hogy noha kenyere is alig van: ő nukleáris erőtényező. És példátlan cinizmusával azt is tudja, hogy amíg bajt kever, kvázi háborús helyzetet idéz elő, ő maga semmit sem veszíthet; ezzel szemben „a piacok” betojnak, és félelmeiket a dél-koreai részvényeken meg az eddig biztos menedéknek számító tartalékvalután, a japán jenen „verik le”. Coki! tehát, gondolják ők. „De nem nekünk, nektek.”