„...A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk... És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják - lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár?" Mint Karinthy rossz tanulója úgy beszélnek mind rettenthetetlenebb elszánással sületlenségeket a kormány tagjai, élükön a Vezénylő Tábornokkal.

Ami az oktatást illeti: kardinális változáshoz értünk, a kormány célja az egész iskolarendszer alapjainak megváltoztatása. Látszólag mellékes kérdésként merül fel az önkormányzati rendszer átalakítása kapcsán, holott a lényegről szól: Kié az iskola? Orbán Viktor feltehetőleg ilyesformán felelne erre: „Mi, igaz magyarok vagyunk az iskola tulajdonosai, a közérdek letéteményesei. Mi, a kétharmados fülkeforradalom felhatalmazása alapján tudjuk, kinek mire van szüksége.” És ez már elég ok az államosításra, a központi politikai akarat kiterjesztésére. Normális polgári demokráciákban az iskola a helyi társadalom szerves része, az állam csak a megfelelő környezetet és szabályozást biztosítja hozzá. Diktatúrákban viszont elsődleges, sokszor mindent maga alá gyűrő szempont az iskolarendszer aprólékos állami felügyelete a napi pedagógiai munkáig.

Az első lépés lehet az önkormányzatok helyzetének javítására hivatkozva a tanári bérezés központosítása. Ez annyit tesz, hogy a mindenkori központi politikai hatalom markába kerül ismét az egész pedagógustársadalom. Pénz persze így sem lesz több (inkább kevesebb, hiszen az önkormányzatok nagy része erején felül támogatja iskoláit, mint a helyi közösségek meghatározó intézményét).

Sok pedagógus számára megváltásnak tűnhet, hogy eztán nem a helyi közösségek szintjén kell megharcolni helyzetének javításáért, iskolájáért. Végre helyére kerülnek a dolgok, nem a helyi polgármester és közvetlenül választott testülete „hatalmaskodik” felettük, hanem az atyáskodó állam, mely persze majd mindent biztosít sokkal magasabb színvonalon. Hogy miből, és miért tenné ezt, erre nincs válasz.

Ami biztos, hogy egészen más iskola kell, mondjuk, a keleti határszélek falvaiban, mint Budapesten. Nem minőségben, hanem programban, működésmódban, célokban, tartalomban. Ezt a helyi társadalom szereplői tudják közösen létrehozni sok szenvedés, lemondás és viták, egyeztetések útján. De tudni kell, a fontos dolgok helyben történnek! Nincs az a felkészületlen polgármester, aki rosszabb partner lenne a helyi közösségtől távoli, megszólíthatatlan államnál. Az iskola igazi helyi ügy: az iskolapolgárok – szülők, diákok, tanárok és a helyi társadalom – legfontosabb közös ügye. Ezt kivenni onnan a polgári demokrácia sárba tiprása, ami úgy okozza a legnagyobb kárt, hogy az érintettek elsőre csak a gondoskodó jóakaratot veszik észre.

A központosított, felülről vezérelt rendszer arra jó, hogy centralizálni lehessen azoknak az üzeneteknek a gyártását, amelyet a kormány bele kíván sulykolni a pedagógusokon keresztül a diákokba. Másra aligha. A kisvárosok között, a kerületek között vagy épp a nagyobb falvakban megszűnik a kívánatos versengés az oktatás minősége, a felszereltség, a programok tekintetében, hiszen úgyis a központ adja, amit ad, az önkormányzatnak nem lesz már oka törni magát. A társadalmi modernizáció visszafordítása szinte minden területen a kultúrától az egészségügyön át az oktatásig – ez az igazán félelmetes az elmúlt hónapok politikájában. Az iskola annyiban kivételes, hogy amit itt elronthatnak néhány hónap alatt, annak értékromboló és szemléletrontó hatása sokkal tovább fog hatni, mint ameddig az elrontók hatalmon lesznek.

Legyünk megengedők: talán csupán a nagy bizonyítási kényszer hevülete miatt keletkezik mind több rossz benyomása annak, aki a demokratikus, modern, nyitott társadalomképet tartaná kívánatosnak.

Meglehet, az is elég lenne, ha Orbán méltán híres kollégiuma névadójának idevágó gondolatát alaposan megfontolná: „A modern államfejlődés belső szükségletei tehát nem a hatalomkoncentráció felé, hanem a hatalom szolgálatszerűsége, racionalizálása felé s ennek érdekében az államhatalmak megosztásának új formái felé mutatnak. (…) Ez egyrészt a fejlődés belső, tényleges tendenciája azért, mert a modern tömegtársadalmi összefüggéseken csakis egy nagymértékben kiszámítható, szolgálatszerű hatalomgyakorlás tud úrrá lenni, s eredményesség és jogszerűség csak különböző aspektusai ennek a szolgálatszerűségnek. Ugyanakkor azonban ez a tendencia egyik megnyilvánulási formája annak az ősi politikai-erkölcsi követelménynek is, mely a merő hatalomkoncentrációval szemben mindenkor a hatalomgyakorlás igazságos, emberséges és ésszerű közösségi célját állítja szembe.” (Bibó István: Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom)

Ha ez a megfontolás elmarad az nem csupán az iskolarendszerre mér csapást.

A végig nem gondolt gondolatokkal való sebbel-lobbal kormányzás hamar elpárologtathatja azt a „forradalmi” kétharmadot.

A szerző 2002-2008 között a MeH államtitkára