Ez a gondolatmenet egy másodperc alatt odavezet, hogy 1989-cel mint vízióval nem volt semmi baj, de hát a nemes ügyre kikerülhetetlenül ráragadtak a meggazdagodni vágyók, vagy a magukat politikailag túlevők, és ezért most fizetni kell. De hát itt ’89-ben sem kész filozófiai építkezési vázlatok kivitelezésére kerestek építőmestereket. Nyilvánvaló volt az első pillanattól, hogy vevők, építők, telekspekulánsok, cementszállítók és téglatolvajok részérdekeit kellett figyelembe venniük a politikai palléroknak. Az így kialakuló építményről lett volna mit vitatkozni, de mert az új média s a külföldi szponzorok is így kívánták, elnevezték demokráciának. Voltak, akik persze mutogattak külföldi építkezési lapokat is. De hát, Istenem, a miénkbe sem esik be a víz, van ajtaja, teteje, fűthető. Az 1989-es projekt a szabadságot és a piacot összekapcsolva ígért több sikert és boldogságot. Miután a boldogságot a közvélemény kellő módon és együttesen nem érzékeli, nehezen védhető külön kiinduló előfeltételként a szabadság is. Ráadásul a szabadságról tudjuk, hogy középosztálybeli érték, arra mozgósító elemként hivatkozni e rétegeken kívül nehéz. Egyeseknek a demokrácia szólásszabadságot és utazásokat, másoknak az állandó és teljes foglalkoztatottság (illúziójának) elvesztését jelenti.

A Pew Alapítvány 2009-es felvételében valamennyi rendszerváltó ország közül Magyarország ítéli meg legnegatívabban a maga 20 éves mérlegét. A magyarok 72 százaléka hitte ekkor, hogy rosszabbul él mint 1989 előtt, és csak 8 százaléka vallotta, hogy jobban megy a sora. Kevésbé elkeseredettek, de erősen negativisták voltak még az ukránok és bulgárok (62-62 százalékos mutatóval). A többi visegrádi országban a közvélemény szemében a rendszerváltás mérlege inkább kedvező. A szlovákoknak csak 48, a cseheknek 38 és a lengyeleknek 35 százaléka véli, hogy rosszabbul él, mint a rendszerváltás előtt. A reálfolyamatok szintjén persze a magyar eredmények a Visegrádi Csoportba s nem a balkáni ukránba tartoznak, de világképünk meglepően erővel az utóbbihoz köt. Az utolsó néhány évben mindenütt elindult a csalódott tömegek egyfajta megkésett lázadása a rendszerváltás beváltatlan ígéreteivel szemben. Ehhez bűnbak kell (aki persze lehet valóban részben felelős is). A tömegek ellenségképének feloldására számtalan technika kínálkozik. Lobogtathatunk statisztikákat arról, hogy mennyire nincsen igazuk, de ez annyira hatástalan, hogy egyetlen konfliktuskezelési tanácsadó sem ajánlja ilyen esetekre.

De az érveléstechnikai nehézségek mögül előbukkan egy általánosabb probléma is. Legújabb demokráciavitáink, jelesül a Heller Ágnes cikkével (Politikai bűnök és hibák, október 2.) ezeken a hasábokon folyó vita is, úgy tűnik, abból indul ki, hogy a liberális demokrácia kialakulása a főcsapás iránya, s hogy ez volt a rendszerváltás alapváltozata. Aki és ami ettől eltér, deviáns. Egyfajta normális fejlődési vonalhoz képest ezek a felemás, a helyi adottságokból következő változatok torzak, elakadtak. E mutánsokat ideiglenes rendszereknek hitték. A végleges rendszer csak az igazi, „fosztóképző” nélküli demokrácia lehet. Melyek nem ilyenek (és már nem diktatúrák), ha segítünk nekik és ha a társadalom önszervezése megerősödik, ezeket a fejlődési rendellenességeket kinőhetik és átnőhetnek az „igazi” demokráciába.

Ezzel szemben én úgy vélem, hogy a diktatúrák bukása és az új, stabil demokratikus rend kialakulása között nincs oksági összefüggés. Az egyik a másikból maradéktalanul és kikerülhetetlenül nem következik. Előfordulhat, hogy a régi rendszer romjai közül szinte „konyhakészen” bukkan elő az új elit, de ez inkább véletlen lehet. A születő új rendszerek általában persze készek működtetni a demokrácia valamilyen minimumprogramját (választások, pártverseny, periodikusan megüresedő tisztségek stb.), mert a külvilág ezt várja tőlük, s mert hamar megtanulják, melyek azok a megoldások és intézmények, amelyeket kiépítve már demokratikus rendszernek számítanak, s szalonképesek lesznek a nemzetközi intézményekben, értelmiségi fórumokon, különböző integrációs szervezetek előszobáiban. S ezek a megoldások az esetek többségében stabilizálódnak: megmaradnak lényegileg olyannak, amilyennek a 90-es években megszülettek. Az uniós belépési/felvételi ajánlatok nagymértékben hozzájárultak a „valódi demokráciák” kiemelkedéséhez e korai hajtások közül. Persze összekeveredett a valódi változás a mimikrivel, részben a felvételi bizottságok nagyvonalúságának köszönhetően. Mindenesetre, akiket az EU demokráciának minősít, azokat felveszi, tehát az „érett demokráciák” legfőbb kritériuma az EU-s igazolás lesz. Magyarország ezt beszerezte. Az uniós mechanizmusok a demokratikus átalakulást lineáris és visszafordíthatatlan folyamatként értelmezik. Ha egyszer átvitted a lécet, többet nem kell magadat magasugróként elismertetni. Mindennek sok köze nincs a liberális demokrácia politikai filozófiájához. Persze a késő kádári rendszerben is meg lehetett állapítani rendszerkritikailag, hogy a létező szocializmusnak nincs köze a klaszszikus szövegekhez. De ebből mi következett? Hogy a címkéknek a reálfolyamatokhoz sok közük nincs, bizonyította, hogy ha egy rendszer nyugatbarát lett, legalább potenciálisan rögvest demokratikusnak is tartották. Például Jelcin rendszerét a 90-es években, s akkor még Kambodzsa is „ébredő demokrácia” lehetett.

Ma a kérdés azonban nálunk nem az,miért forgalmazhattuk az 1989-es kerekasztal kompromisszumát abszolút demokráciaként. Fontosabb annak tisztázása, hogy a ’89-es egyensúly milyen elemei korhadtak el úgy, hogy végül megbillent maga a rendszer is. Ki védje a ’89-es megegyezést, ha politikai oszlopai kidőltek? Miért legyenek azok a csoportok tekintettel a rendszerváltók osztozkodására, akiket abból kihagytak? Vagy azért, mert még fiatalok, vidékiek vagy kicsik voltak ahhoz, hogy komolyabb darabokhoz jussanak, vagy azért, mert sem akkor, sem ma nem akart komolyabban lentre senki osztani.

Három kérdés merül fel. Először: ki került leginkább szembe a ’89-es demokráciának a kettőezres évekre kialakult változataival, kit és mi zavart itt leginkább? Másodszor: hol vannak azok a pontok, ahol ezt a rendszert még valamelyest konszolidálni lehetne? Az EU-s egyezmények, a rendszeres választások és az ellenzéki gettók megtűrése persze kínálkozik, de az igazi kérdés az, hogy ezek fölött mi marad meg a ’89-es rendszerből, hogy a bomlást/leépülést hol sikerül még megállítani. A minimumszintek előtt, vagy fölött? Végül: milyen demokráciacsomagot és mekkora ellentételezésért hajlandó a többség ma magáénak érezni és képviselni? A politikai demokrácia elemei bizonyára testközelibbek, vagy fontosabbak az értelmiség és az ellenzéki pártok számára. De hogy a kiterjedtebb demokráciaprogramjukat a közvélemény támogassa, nem 1989-ről kellene beszélniük, hanem közvetlenebbül és más területeken kellene tudniuk érdekeket képviselni. Sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy ezt bármikor korábban tették. Aki még mindig nem mer őszintén beszélni arról, hogy a politikai demokrácia liberális változata csak egyik eleme lehet egy esetleges új társadalmi szerződésnek, az korábbi élményei foglya marad, és biztos nem tud maga köré „demokratikus tábort” gyűjteni.

Kelet- és Közép-Európa végül is belezuhant a „latin-amerikai háromszögbe”, amelyben a liberális demokrácia nem bontja ki a társadalmi részvétel lehetőségeit, viszont legitimálja a kialakuló egyenlőtlenségeket. Ez ’89 igazi eredménye. Következésképp: – a demokrácia egyénre összpontosítottságát megtartva –a posztkommunista demokráciának mégis csak működnie kellene kollektív identitások kapcsolatrendszerként is. És szét kellene választani a demokráciát mint társadalmi és politikai rendet azoktól a neoliberális gazdasági eszközöktől, amelyek alkalmazását még mindig a demokrácia sarokpontjainak hisszük. Latin-Amerikában egyébként a 80-as években szinte mindent megtettek, amit tőlünk a ’89 utáni „nyugatos” politikai elit várt, a növekedés mégis szerény maradt, viszont a társadalom nagy részének életkörülményei romlottak. A munkaerőpiac rugalmassá tételéből és a társadalombiztosítás privatizációjából csak a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség növekedése következett. Egy kis szerénység ezen az oldalon sem ártana. Senki sincs a bölcsek kövének birtokában. Sem a kerekasztal egykori lovagjai, sem az (ál)plebejus új demokraták. De hát épp az ilyen helyzetben lehet és kell a nyelveket újra tanulni.

A szerző szociológus