Nem merülnénk el abban a vázlatban, amelyet a Médiamindenhatóság felkentje prezentált e sikertörténet állomásairól, hiszen az egy sajátos fi deszes interpretációja az utóbbi húsz évnek. Az történik most is, mint annyiszor: a végeredmény értékelésében – az eddig fennálló Országos Rádió és Televízió Testület nem tudta maradéktalanul ellátni feladatát, a közszolgálatiság, mint mérce csak elméleti szinten létezett – voltaképp még egyet is érthetünk. A megoldással viszont nem.

„Eljött a lehetőség, hogy újraszabjuk a médiavilágot” – összegzi a lényeget Szalai. S tényleg eljött, bár a világon senki nem kérte őket erre a szabászkodásra, arra, hogy az „új szemléletet tükröző új törvénycsomagot” átvigyék. Az új szemlélet pedig nem mellesleg ez volna: „a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja”.

Az elnöknő alaposan melléfog: ebben aztán a világon semmi új nincs. Egyszer-másszor már megpróbálták egyetlen lepellel betakarni a valóságot, szép, tiszta formájában legutóbb éppen az ötvenes évek elején. Amikor a hatalom gyakorlói úgy gondolták: ha ugyanazt közszajkózzák minden hangszóróból, ha ugyanazt a közbetűt nyomtatják ki minden újságban – tévé, internet még nem lévén –, akkor „az emberek” vakon és süketen követni fogják őket az idők végeztéig, a társadalom pedig integrált lesz. Hogy milyen valóság lett ebből a hitből, tudjuk.

Az elnöknő amúgy ostobaságot beszél. A vélemény-, a szólásés sajtószabadság – a gyülekezési joggal együtt – a legtisztább és legnemesebb közösségi öncél, amelyet a polgár valaha is önmagának elért. A nyilvánosság joga. Az a jog, hogy mindenki elmondhatja, közzéteheti véleményét, amiről úgy gondolja, hogy a közösséget szolgálja. Aminek egyetlen, ránézve kellemetlen következménye lehet: más, ugyancsak öncéllal gondolkodó polgártársai elküldhetik őt a fenébe a zagyvaságaival együtt. E nyilvános gondolatrosta az egyetlen garancia arra, hogy a végén többségében tényleg csak azok a szellemi „termékek” éljenek tovább, amelyek valóban a közösséget szolgálják, tűnjenek bár az első pillanatban akár totális marhaságnak. Amikor Szalai Annamária e jog érvényesítését bármilyen testületre átruházza, ezzel egyben a polgár szabadságát csonkítja. Mert a közösség egyetlen valódi érdeke éppen az a szabadság, hogy a gondolatok nyilvánosan megfogalmazódhassanak. Ha jók, ha rosszak. Ez meghatározó része a társadalom integritásának. Szemben a diktatúra minden formájával, amely maga megfogalmaz mindent, és mindig a közösség érdekeire hivatkozik.

Most éppen a sajtószabadságot, a szólásszabadságot kaszabolják. A társadalom integritását. Meglátjuk, mire jutnak, ha már nem lesz, aki szóljon.