Sőt az internetes blogok, fórumok hozzászólói egyenesen gratuláltak a hallgatói önkormányzatiság húszéves rendszerének tervezett felrúgásához. Megdöbbentően indulatos vélemények ostorozták a hökvezetők és -képviselők hozzá nem értését, állítólagos sikkasztásait, illetve a szervezetek „maffiaszerű”, zárt és átláthatatlan működését.

Ha a leírt vagy szóban elhangzott vádak egyike sem lenne igaz, akkor is nyilvánvaló, hogy a hallgatói önkormányzatiság eszméje és gyakorlata kudarcot vallott, hiszen pont azok fordultak el tőle, akiknek az érdekében létrejött. A hallgatók közönye ugyanolyan általános, mint a felsőoktatási tandíj 2007-es bevezetése idején, amikor a hök az országban sehol sem tudott néhány száznál több diákot a tandíj elleni tüntetésekre mozgósítani. A 2008-as népszavazást egyértelműen a Fidesz nyerte meg a hallgatói önkormányzatoknak, akik így aligha számíthattak arra, hogy a Nemzeti együttműködés rendszere egyszer ellenük fordul, és felszámolja a felsőoktatás látszatdemokráciáját is.

A hallgatói önkormányzatiság az egyetemek és a főiskolák tradicionális autonómiaigényéből, a mindenkori államhatalomtól való (ma már inkább szimbolikus) függetlenség „ősi” eszméjéből fogant. A diákok képviselőket, a képviselők pedig vezetőket választottak maguk közül, az államhatalom beleszólása nélkül, s a megválasztottak ezután a felsőoktatási intézmények szenátusaiban és bizottságaiban egyetértési joguk által megkerülhetetlen tényezővé váltak a hallgatókra vonatkozó döntések meghozatalában. A hallgatói érdekvédelem tehát a képviseleti elv alapján látszott megvalósulni. A rendszerváltás utáni időszak első nyolc évében a hallgatói önkormányzatok még együtt éltek a társadalmi folyamatokkal és a politikai „izzással”. Óriási szervezőerővel bírtak, közéleti és ideológiai vitákat kezdeményeztek, nagy hangsúlyt helyezve a hallgatók alapjogaira és szociális helyzetére. Nem csoda, hogy sok mai politikus valamelyik hökben kezdte pályafutását.

Az első Orbán-kormány, miközben úgy tett, mintha ingyenessé tette volna a felsőoktatást, létrehozta az államilag finanszírozott képzés és a költségtérítéses képzés kettősséget, majd kibővítette (különösen a költségtérítéses) felvételi keretszámokat, s így fokozta a felsőoktatás eltömegesedését. A közügyek iránti érdeklődés csökkent, a személytelenség és a karrierizmus visszaszorította a közösségi szellemet, a hallgatók szociális helyzete pedig általánosan javult, miközben a kétpólusúvá váló politika eltávolodott a fiatalok hétköznapi problémáitól.

Ahogy csökkent a hallgatói érdekképviselet tétje, úgy nőtt a hök iránti érdektelenség. A diákok többségének immár közömbös volt, hogy ki képviseli őket, és mit tesz értük. Nem dúltak választási harcok, nem volt érdemi vita, sem kampány, nem volt miről dönteni. Eközben a hökök tagjai szép lassan a felsőoktatási intézmények fizetett munkavállalóivá váltak, számos adminisztrációs feladatot vállalva magukra. Cserébe az egyetemek és a főiskolák által biztosított működési költségeket „saját hatáskörben” használhatták fel, közösségszervező tevékenységük pedig kimerült a partiszervezésben és a gólyatáborok irányításában. Ha tetszik, a hök a barikád másik oldalára állt, hiszen érdekképviselet helyett az egyetemek és a főiskolák megbízásából végzett szolgáltatásokat.

A 2007-ben fellángoló tandíjvita kapcsán bebizonyosodott, hogy a politikai semlegesség álcája mögé bújtatott kényelmes közéleti passzivitás teljesen immúnissá tette a hallgatókat a hök felhívásaira. Pedig a tandíj akkori koncepciója a kollektív büntetés elvének nyílt alkalmazása volt, hiszen a tartósan rosszul teljesítő, de „ingyenesen” tanuló hallgatók megregulázását célozta meg, de velük együtt büntetve az átlagosan, de megbízhatóan teljesítő többséget is. (Aki nem került a legjobban teljesítő 15 százalékba, fi zetésre kényszerült, s nem vették tekintetbe, hogy más-más követelményeknek kell megfelelnie egy mérnök vagy egy testnevelés szakos hallgatónak.) Szembeállították a „naplopó, ingyenélő diák” toposzát a tisztes, adófizető polgáréval, ahelyett hogy a tanulmányi követelményeken vagy a felvételi keretszámokon, vizsgákon szigorítottak volna.

A hök csípőből nemet mondott a tandíjra, ahelyett hogy a tandíj által felszínre hozott kérdésekre igazságosabb válaszokat keresett volna. Senki sem hihette, hogy a nappali tagozatos diákok egy jelentős részének életvitelszerű hallgatói státusa („hallgatóbarát” követelmények, bőséges tantárgy-újrafelvételi lehetőségek segítségével) az állam által örökre méltányolható. Senki sem hihette, hogy az állam örökre biztosítani fogja a hallgatói önkormányzatok privilégiumait, ha nincs mögöttük hallgatói tömegtámogatás, és pusztán a fennálló helyzetet akarják konzerválni önérdekből.

Az új felsőoktatási törvény tervezete azonban a hök jogkörének szűkítésén kívül nem változtat semmit a hallgatói érdekképviselet rendszerén. A kormány eltörli a demokratikus részvétel elvi lehetőségét is, de ezzel nem szünteti meg a hök működésével kapcsolatos problémákat, sőt hatáskörének csökkentésével csak tovább csökkenti a képviselet presztízsét.

A hallgatói juttatások meghatározásában és az intézményi szabályzatok kialakításában való érdemi részvétel lehetősége nélkül nem létezik tényleges hallgatói érdekképviselet, de ezt valójában a jelenlegi állapot sem biztosítja. Ehhez bizonyos lépéseket mindenképpen meg kell tenni.

Az első feladat azonban a hallgatók tömegtámogatásának a visszaszerzése lenne. Enélkül minden nyilatkozat és tárgyalás csak üres, hatástalan szócséplés. Amíg a hallgatók képviselői nem válnak véleményformáló tényezővé saját közösségükben sem, szervezetük pedig nem képes felmutatni „kézzelfogható” tömeget (mely szavazatokat vagy fejpénzt érő diákokat jelent), addig a politikusok és a felsőoktatási vezetők szemében súlytalanok maradnak. A képviseleti elv helyett a részvételi elvet kell előtérbe helyezni. Hallgatói önkormányzatok helyett hallgatói kamarákra van szükség, hiszen míg az önkormányzat egy már létező közösséget irányító, választott képviselőkből álló testület, addig a kamara feladata az, hogy egy adott „foglalkozást” űző csoport tagjaiból a közös érdekek köré új közösséget szervezzen, amit a hatalom birtokosaival szemben képvisel és védelmez.

A hallgatói kamaráknak önkéntes, de persze regisztrált tagságon kell alapulniuk, s ez a tagság tagozatok, karok és szakok szerint alszervezetekbe tömörülhetne. Ezekben a tagok közvetlenül dönthetnének a kamara belső és külső tevékenységét érintő kérdésekről, s az alszervezetek küldöttei ezt képviselnék a kamara közgyűlésében. Az alszervezetek leképezhetik a hallgatói társadalom sokszínűségét, és az egészen belül a különböző csoportérdekeket, részérdekeket is megjeleníthetnék. Nem ugyanazokkal a problémákkal küzdenek az államilag finanszírozott és a költségtérítéses, a nappalis és a levelező, valamint a különböző képzési ciklusokban tanuló hallgatók.

A hallgatói kamaráknak a kollektív képviselet mellett hatékony szakmai munkát is kell végezniük, azaz tagjaikat a tanulmányokhoz kapcsolódó adminisztrációs, jogi és szociális kérdésekben egyaránt segíteniük kell, legyen szó a tanulmányi vagy a szervezeti szabályokban való eligazodásról, a tanárok és a hivatali alkalmazottak munkájának minőségi ellenőrzéséről, az igazságtalannak tartott intézményi döntések (kollégiumi felvétel, ösztöndíjszámítás, fegyelmi ügyek stb.) felülvizsgálatáról. A kamaráknak folyamatosan jelen kell lenniük a felsőoktatásról folyó szakmai egyeztetéseken, és szükség esetén meg kell szervezniük a hallgatók demonstratív ellenállását (tüntetés vagy passzív ellenállás).

Akár a hök rendszerének átalakításával, akár alulról, építkezve, akár az üggyel szimpatizáló pártok, ifjúsági szervezetek támogatásával, de végre hatékonyan fel kellene lépni a kormányzat jogfosztó intézkedéseivel szemben. A hallgatói önkormányzatok rossz működése nem igazolhatja a hallgatói érdekképviselet teljes felszámolását. A politikai semlegesség pedig nem igazolhatja többé a tétlenséget és az összefogás hiányát.

A szerző az Eszterházy Károly Főiskola hallgatója