Más érzés a sarokra leszaladni a boltba tejért meg kenyérért, amit a Vásáriné árul, öröm, ha a bevásárlóközpont kapuja felett magyar történelmi nevet olvashatunk (pl. Rákóczi vagy Bottyán vagy Bezerédi), mint ha a magyar szemnek még olvasni is fájó, a magyar fülnek még kimondani is borzasztó szavak villódznak. Már a bevásárlóközpont neve is szívet melengető, de egy kupica szíverősítő utáni melegség önti el az ember kebelét, párásítja el szemüvegét, ha tudja, hogy vásárlásával egy magyar boltos, egy magyar bevásárlólánc tulajdonosának a pénztárcáját hizlalja.

No, nem állítanám, hogy önmagában a magyar boltos gyarapodása miatti jó érzés végett mennek a’ zemberek a magyar boltba, a magyar tulajdonú láncba, azért ilyenkor sem közömbös az áru minősége, ára, a bevásárlások időigénye. Ha volt valami kézzel is fogható értelme, hogy a „cipőt a cipőboltból!” „cipót a cipóboltból!”

rendszert leváltsuk, akkor biztosan az volt, hogy válogathassunk a kedvünket kereső boltok és boltosok meg az ízlésünkhöz és pénztárcánk vastagságához igazodó árukat forgalmazó árusok, a nekik szállító gyártók között. Nemcsak a franciákra, de ránk, magyarokra is igaz a mondás: „A szívünket a bal oldalon, de a pénztárcánkat a jobb oldalunkon hordjuk.”

Miközben a’ zemberek többsége hipermarketekben meg a kínai és a KGST-piacokon vásárol, a közvélemény-kutatóknak s a politikusoknak a nemzeti romantika húrjait pengeti. Erre alapozva a nemzeti érzelmű nagybefektetők langy nemzeti dallamokat dúdolnak a vezér füleibe, miszerint mennyire szeretne a nép magyar boltban magyar árut vásárolni. Miközben a statisztikák szerint az áruházláncok pultjain –a tejtermékek kivételével – a vásárolható élelmiszerek között a magyar eredetű áruk aránya nemcsak eléri, de túl is szárnyalja a 70–75 százalékot, mégis a magyar márkák, a magyar „brand”-ek, a magyar nevek és a régről ismerős, unalmas, magyaros csomagolás hiányában sokan érzik úgy, hogy idegen ország idegen boltjában idegen árut kénytelenek venni.

A saját adóelkerülő útjaikat védelmezve a magyar boltosok, a magyar kistermelők többsége nem szövetkezik, nem egyesül társaival, az „utolsó töltényig”, akár a csőd és a felszámolás útját választva ellenáll annak, hogy erősebb, gyorsabb társai felvásárolják, és így jöhessen létre erős és versenyképes magyar tulajdonú közép- vagy nagyvállalat. Vannak persze jó példák is, mint amilyen a CBA vagy a Coop, ők még afféle „későn ébredő magyarok” módjára épphogy meg tudtak kapaszkodni az egyre inkább globalizálódó magyar piacon, de legkevésbé tőlük várható, hogy magasabb termelékenységük révén megszorongassák a külföldi üzletláncokat.

Most, hogy a nagy nemzetközi válság elmúltával hazánkban még mindig Csipkerózsika-álmukat alusszák a vásárlók, azaz a belföldi kiskereskedelmi értékesítés még mindig csökken, és jövőre is legjobb esetben stagnál, a külföldi áruházláncok lassítottak a beruházási, vidékhódító tempón, mi több, egyesek üzleteik egy részét szívesen adják bérbe, engedik át más szolgáltatóknak. Nem véletlen, hogy a kiskereskedelemben az első tizenöt legnagyobb külföldi tulajdonú áruházlánc vesztesége elérte a 15 milliárdot, az első hat vesztesége közülük a 7 Mrd Ft-ot 2009-ben, a nagykereskedelem nyeresége miatti kereskedelem teljes éves nyeresége 140 Mrd Ft volt. Bár a válság nem törte meg a nemzetközi láncok hazai leányait, de arra aztán igazán nem számítottak, hogy a kormány lesz az, amelyik amúgy is kritikus helyzetüket a kiskereskedelmi üzletláncokra kivetett külön sarccal tovább rontja. Ilyen kettős nyomás (piaci helyzet + kormányzat) alatt lehet, hogy néhányan közülük el-eladogatják bagóért a vidéki városokban kiépített – mai szemükkel és tudásukkal – „túlfejlesztett” üzleteiket, amelyeket a nemzeti – nyilván nem karvaly-, hanem keselyűtőke – jó áron („bagóért”) felvásárolhat. Így lesz teljes a munkamegosztás a hazai vállalkozói elit és az általuk támogatott kormányzat között. A zsákmányszerzés sikeres üzletággá válhat hazánkban. Így a népmesékből ismert legkisebb fiú is célba érhet, és izmosodhat a nemzeti hipermarketeket tömörítő üzletláncok ma kamaszodó, cseperedő tábora.

Ha a’ zemberek ettől jól járnak, mert a versenyben olcsóbb, jobb minőségű termékhez, jobb kiszolgáláshoz jutnak, akkor nyilván útba fogják ejteni jövet-menet ezeket a nemzeti tulajdonú üzletláncokat. Ha azonban a’ zemberek vásárlókedvét továbbra is csak azzal lehet fenntartani, hogy a nem nemzeti tulajdonú üzletláncok nyakába különadókat akaszt a kormány, akkor valószínű, hogy a Bécsi út két oldalán ismét nagyon más lesz az áruválaszték. A Bécsi út túloldalán lesz orkánkabát, nejloning, blue jeans meg kóla, igaz, kicsit drágábban, amit még a fogyasztóvédők se kifogásolhatnak. A Bécsi út innenső oldalán a nemzeti üzletben lesz kertésznadrág, viharkabát, Bambi. Olyan, amilyen, de olcsóbb, és a miénk.

Aztán néhány hónap, néhány év, esetleg egy évtized múltán, a Nagy Kormányos hűlt helyén hazánkban is megjelenik egyszer valaki, aki addig csak Teng-(ett), és színvakká válik. Nem fogja érdekelni, hogy milyen színű a macska, csak fogja meg az egeret. Azaz nem a szívére, hanem a vállára veszi a fogyasztók gondját, továbbra is fenntartva szívében az első helyet a Nagy Kormányosnak, de nála a fogyasztó lesz a király.

A sezrző közgazdász