A húsz évvel ezelőtti korforduló hazai változásai azt bizonyították, hogy néha lehetséges egy országnak előrelépni – s ennek a lehetőségnek a fenntartásáért tenni, írni érdemes. 1995-ig Lengyel László erről és ezért hét könyvet jelentetett meg.

Valamikor 1989 végén – elvont kormányzati kérdéseken tűnődve – azt kérdeztem egy vezető kormánytisztviselőtől, jogos-e az az elterjedt vélekedés, hogy szétesett a kormányzati munka. Válasza: „Többször hallottuk már ezt a véleményt. Utána is néztünk, honnan származik, mire épül. Az ebbéli nézetet hangoztatók végső forrásaként azonban mindig Lengyel László írásaira bukkantunk. Vannak persze nehézségeink, de szó sincs szétesésről.” A Németh-kormánynak, amely nagy dolgokat tett rövid idő alatt, akkor már se a parlamentben, se a parlamenten kívül nem volt pártmögöttese, s tagjai nemcsak ellentmondtak, de néha keresztbe is tettek egymásnak – ám Lengyel László ítéletét valamennyien zokon vették. Később is, mások is. S ez így megy több mint húsz éve, nyolc kormányon át. Pedig az egymást követő kormányzatok időnként nemcsak szétzilálódnak, hanem többségükben a közfeledés homályába is tűnnek. (Próbálja meg bárki felsoroltatni például egyetemistákkal ezt a nyolc kormányt.)

De ha valaki kíváncsi a történtekre, azt megtalálja Lengyel László könyveiben. S nem pusztán a részleteket, hanem a nemzetközi és történelmi, közelebbről pedig a magyar kultúra összefüggéseibe ágyazott értelmezésüket. Még 1989-ben jelent meg Végkifejlet című könyve, amelyben az előző évtizedek egymással egyébként alig érintkező hazai történészeit, szociológusait, közgazdászait, politikai és irodalmi elemzőit „szembesíti”, hozza közel egymáshoz, s rendezi nézeteiket jövőre orientált modellekbe. A szaktudományok egymáshoz való közelítése –messze túl a szerző java idejét lekötő politikai közvetítésen – nyelvi közbirtokosságunkat erősíti, hogy a mindig változó tudás jövőt alakító ereje minél tágabban lehessen osztatlan közös tulajdonunk.

Lengyel László soraiban mindig ott a sarkalló előrelépés vágya: „már megint elpocsékoltunk egy évet” – írja 1988-ról –, pedig akkor már szárnyat bontott a politikai idő. Kormányok, pártok tőle mindig megkapják a magukét. (S mint kiderül, erre többnyire rá is szolgálnak.) De nemcsak intézményekről, funkciókról értekezik, hanem az azokat működtető felelős személyek ábrázatát vagy arcvesztését is megjeleníti. Néha kérlelhetetlenül, könyörtelenül, noha sosem irgalmatlanul. És a sokszor zokon vett kérlelhetetlenség is csak a csúcsokon lévő erőseket sebzi, sosem az istenadta népet ostorozza. Amikor Antall Józsefről, de az ellenzéket vezető Kis Jánosról is, olyanokat ír, hogy „megölték magukban az embert”, akkor véleményének kimondásával sokat kockáztat, és barátságokat veszít. Miniszterelnökként Antall József pert akaszt a nyakába kormánya korrupciójának emlegetéséért, Horn Gyula meg majd azzal vádolja, hogy kritikái miatt nem sikerült pártjának kormányon maradnia. S később se akad miniszterelnök, aki ne orrolna meg rá. Egész politikai pártok kaptak a szívükhöz, amikor az először a 2000 folyóiratban, majd összegyűjtve az 1991-ről számot adó Micsoda év című kötetben minősíti a rendszerváltó pártokat. Legkíméletlenebb talán a szabad demokrata politikusokkal volt, akik közül pedig némelyikhez baráti szálak is fűzték.

A párt arrogánsai rosszul fogadták, hogy népboldogítónak szánt gesztusaikat kioktató pökhendiségnek találta a szerző, s úgy látta, hogy a liberális asztalhoz invitált népnek szorongva izzad a tenyere, nehogy összemorzsázza az ötórai teához szervírozott abroszt. Lengyel László közírói pályája mentén megsértődött politikusok meg irigykedő tollforgatók sorakoznak. Nem elég, hogy tud írni – Lengyel Lászlót olvassák is. Könyvei nagy példányszámban fogynak, s a Magyarországon igen gyakori Lengyel László név elhangzásakor legtöbben óhatatlanul rá gondolnak.

Nem csupán tevőlegesen, a közéleti zárványok közt közvetítve éli végig, de végig is írja a rendszerváltás kulcséveit. A már említett köteteken túl, a Tépelődés, az Útfélen, a Magyar alakok, a Korunkba zárva és A kisnyúl pártján címűek is mind a korforduló nyomán alakult a hazai rendszerváltozás problémáiról, új intézményeiről, vezető politikusairól, s nem utolsósorban a mindezt nyelvileg előkészítő és kifejező magyar irodalom jeleseiről szólnak. Van olyan év, hogy két kötetet is megjelentet, de a rohanó időt maga is mindig noszogatja. A felpörgő események közepette egyre inkább már tárcát, tömör publicisztikát ír. Ő maga törpeesszének nevezi ezeket a nyúlfarknyi írásokat, amelyekben az utóbbi kétszáz év klasszikus és modern irodalmának remekművei segítségével jeleníti meg és a politikusok önképéhez képest törpíti méretükre a napi politikai drámákat. Nagy elődöket követve gyorsan, röviden és élvezetesen ír. Csak semmi teoretizálás! Nem akar a szavaknak új, egyéni jelentést adni. Inkább a szavak privatizálása ellen van. Sajátos extravaganciája – hogy minduntalan a klasszikus és az élő irodalmat idézi, s ennek magasából láttatja a politikai csetlést-botlást –nem szép szavakkal való édelgés, hanem társadalomlátásunkat és elidegeníthetetlen tulajdonunkat, nyelvünket gazdagítja. Nem fogalmakkal bíbelődik, hanem rögzít, megjelenít, dramatizál. Mindeközben a sorokból kihallik az országot más-más irányba vonszoló pártvezérek, miniszterek szuszogása. Akkoriban terjed el a rászabott szólás: ő a „fordított Cassandra”. „Hányszor sikerült megint tévednem, hogy különböző pártok tévedhetetlenjei ezt a fejemre is olvassák” – válaszolja.

A rendszerváltozás után sok évvel Lengyel László terjedelmében rengeteg papírt pazarol majd a magukat mindig a másikkal igazoló Gyurcsány–Orbán béka-egér harcra. De a teljesített nagy feladat a rendszerváltoztatás egészének bemutatása és több nekifutásban Antall József erkölcsi bátorsággal s történelmi mélységgel megírt portréja lett. „Ő mint miniszterelnök kezében tartotta a mát, a hatalom gépezetét. Nekem a jövendő maradt. Az írás által befolyásolható jövő.”

Lengyel László persze nem tudja, mit hoz a jövőnk, de fáradhatatlanul közvetítve a globális civilizáció folyamata elől bezárkózó politikai uraságok között, országunk demokratikus modernizációjáért érvel. S ha ez nem elég – sose elég! –, akkor vizionál, rémít, kecsegtet, álmodozik, átkozódik, s szakadatlanul tervez. Hunniából el kell jutni Pannóniába – hogy kedvenc képét idézzük. S nem tettünk-e meg egy nagy lépést húsz éve Pannónia felé? A rendszerváltozással a magukat megváltónak hirdető hatalmasok kezéből sorsunk a mi kezünkbe került. De ha ők újra megjelennek, „ha küldetéstudatuk támad, kiszavazzuk őket a hatalomból” – írta bízón még 1994-ben. Később, a már csak zakatoló politikai időben, Lengyel László még számos jeles könyvet írt, s közben hatvanéves lett. Isten éltesse!