Olyan az egész, mint egy futóverseny, ahol elöl loholnak a németek, magukkal vonszolva a franciákat, tőlük jóval lemaradva az eurózóna többsége, hátul meg, oldalukat fogva, nyögve vánszorognak a görögök, most már az írek és lassan a portugálok, a spanyolok is.

Jórészt azok az országok, amelyeket a keleti bővítés előtt még jól „kistafíroztak” sok milliárdnyi európai pénzzel, nehogy már egy csoportba kerüljenek a pucérfenekű újoncokkal. Bevették őket az elitklubba, hogy aztán kiderüljön: mentalitásban, munkához való hozzáállásban, illetve a termelékenységben akkora különbségek vannak mondjuk egy német és egy görög között, amit nemhogy évek, de valószínűleg évtizedek alatt sem lehet eltüntetni.

Az eredmény rémálom: egyre többen vizionálják, hogy az Európai Unió több részre szakad (aminek az amerikaiak a partvonalról drukkolnak bőszen). A németek, akik általában a háttérből irányítottak, elunták a korábbi vezérszerepet. A közvélekedéssel ellentétben ennek csak egy része volt, hogy a németek hajlandók voltak fizetni a cechet: a pénzhez stratégia, hoszszú távú tervek is társultak. Helmut Kohl és Helmut Schmidt képes volt a német érdekeket – átmenetileg – alárendelni az európai céloknak, hogy országukat „befogadja” Európa. Hosszú távon mégis mindig a németek (is) nyertek.

A mai politikusgeneráció már más történet. Merkel alapvetően a német belpolitika felől közelíti meg Európát. Tavasszal addig halogatta a görög mentőcsomag tető alá hozását, amíg a közös pénz is veszélybe került. Nemrég meg azzal hozakodott elő, hogy a jövőben a bankok is vállaljanak kockázatot, ha egy állam csődbe megy, a hitelek egy részét írják le ők.

Teljesen logikus és igen népszerű gondolat. Miért épp a gonosz bankok ússzák meg? Csak az időzítés fatális: miközben az írek bizonygatták, hogy képesek saját erőből felülkerekedni a válságon, Merkel jól alájuk vágott. A pénzpiacok pánikba estek (arra már senki sem figyelt, hogy az új szabályozás csak 2013-tól lenne érvényes), és már nemcsak az írek, hanem a portugálok és a spanyolok is ott kapaszkodhatnak a szakadék szélén, az utolsó fűszálakba.

A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult. Amikor Angela Merkel azt hangsúlyozza, hogy lám, a németek már kijöttek a válságból, a német gazdaság ismét hasít, arra is utal: Európa helyett van hol eladni a német terméket, és ezt a piacot úgy hívják, Kína. Pénz még van az írek kimentésére, de nehéz szabadulni az érzéstől, hogy közös stratégia híján a vergődő eurózóna csak púp Merkel hátán. De vajon meg lehet-e tőle szabadulni?