A közgazdaságtan tárgya Smith szerint nem más, mint az ember legbensőbb érzelmeinek és értékeinek kapcsolódása a külső világhoz, amit a társadalmi beszéd, a társalgás – a fenti idézetben: a vita – tesz lehetővé. Az úr és szolgája között nincs társalgás, csak parancs, ami kizárja a shilling átadásából/elfogadásából fakadó következmények feltárását. A közhiedelemtől eltérően Smith nem a munkamegosztásban, hanem az egyenlőséget élvező társalgók közötti vita lebonyolításában látta a vagyoni gyarapodás gyökerét.

A gazdasági források legjobb felhasználását csak szabad, független, a társadalomtól nem elrugaszkodott, hanem ahhoz mély gyökerekkel kötődő emberek vitája tudja eldönteni. Mindenféle függőség a vita szellemi és erkölcsi épségét csorbítja, a függőséget pedig a félelem idézi elő. (Íme Bibó híres axiómájának történelmi forrása.) A hatalom mindennapi tápláléka a félelem, a jogbizonytalanság, mert a hatalom a jogbizonytalanság segítségével előidézett félelemre építi a függőséget.

Condorcet a La Manche csatorna másik oldalán ugyanekkor arról ír, hogy „a félelem szinte minden emberi butaság forrása és a politikai ostobaság alapfeltétele”. Minden, ami a félelemre épít, egy metus injustus mérgező gyümölcse, írja D’Alambert.

XVI. Lajos minisztere, Turgot pedig 1770-ben megállapítja, hogy „a hullámzó és önkényes jogalkotás, mely a közvélemény fuvallataihoz alkalmazkodik, az állampolgárt a leszámolás és a terror karjába hajtja”. És e rémálom meghiúsítása érdekében szerkeszti meg 1776-ban a fiatal király számára a Lit de Justice elnevezésű kiáltványt, amely minden ember alapjogait taglalja.

Míg a franciák és a németek, mint Kant, vagy Herder mindezt valamiféle metafizikai kategóriából, pl. az ember „elidegeníthetetlen jogaiból” levonható következményként tálalják, az északi szomszédok a jólét alapfeltételét látják az egyén szellemi és erkölcsi függetlenségében. Smith az elvont elemzés és a mindennapi gyakorlatiasság rá jellemző varázsos keverékével állapítja meg, hogy az a társdalom, amelyben a többség szegény, nem lehet virágzó, mert a szegénység a függőség jele, a függőség pedig kizárja a felemelkedéshez nélkülözhetetlen alkotó vitát. A rendszer lényege nem a piac, nem a tőke, nem az önérdek követése, hanem az egyenrangú emberek vitája, ami lehetővé teszi az előbbiek létrejöttét, és működését. Az önérdek követése csak akkor teremt piacot és tőkét, ha mindenki számára hasonló mértékben lehetséges.

Mi mindebből kimaradtunk. A reformkorszak szabadságeszméje nem az egyén, a társadalom és az állam közötti viszony rendezéséről, hanem a nemzet szabadságáról szólt, annak mércéje pedig nem az egyéni jogok és kötelességek, hanem a külföldi uralomtól való szabadulás volt. Az egyéni szabadság fogalma nem válhatott dominánssá, amíg a nemzet egészét idegenek uralták. De ott, ahol az egyén szellemi és erkölcsi függetlenségének és felelősségének helyét a nemzeti tudat helyettesíti, ahol a másik nem felebarát – hogyan is lehetne a szuverén emberi méltóságot kimunkáló kultúra hiányában –, hanem magunkfajta vagy magukfajta, csak két eszköz van a szétesés elkerülésére: a gondoskodó állam, amely vállalja a gyámkodást az önálló vitára képtelenek felett, vagy a tekintélyuralom parancsszava. Csakhogy – mint ahogy azt Smith és a többiek leírták –, mindkettő nyomorba vezet.

Hazánk történelme Mohács óta a „függőségért-cserébe-túlélést” alkujáról szól. Arról az évszázadok folyamán kifinomult politikai technikáról, amellyel az elit a függőség sikeres közvetítésével biztosítja hatalmát. És persze arról a jogos, de romboló haragról is, amelyet a megalázó alku gerjeszt. Az ügyeletes hatalom, amelynek felajánljuk függőségünket, változik – a Portát követi a bécsi udvar, majd Berlin, majd Moszkva, most pedig a külföldi tőke –, de a magyar elit szerepe és hatalmi technikája, a függőség közvetítése, marad.

Ebben a szerkezetben az egyén jogbiztonságának nincs tere, hiszen az ezzel járó jogok, és kötelezettségek tisztázása véget vetne a közvetítés, az „elintézés” és az azért járó jutalék behajthatóságának. A szuverén egyénnek nincs szüksége közvetítőre, kijáróra, vagy kapcsolati tőkére, mert a jogbiztonság az efféle szolgáltatásokat kiiktatja. De a politikai legitimitás nálunk nem a jogbiztonságra és a kiszámíthatóságra, nem a közösségbe beágyazott egyén szabad cselekvési terének gondozására, hanem a testre szabott kijárásra, a kapcsolati tőke fialásának biztosítására épül.

A nemzet mitológiájának felidézése tehát ugyanazt a hatalmi célt szolgálja, mint a külföldi tőkéhez való kapcsolódás ígérete. A nemzeti érdek egyébként jogos felemelése az egyéni jogok azonnali csorbulását hozza. Úgy követte a gazdasági szabadságharc meghirdetését szinte azonnal a magánnyugdíjpénztárakba szánt befizetések elterelése, ahogy a nemzetközi tőkébe való beágyazódás ígérete falazott a közösség kifosztásának. Nem az egyenrangú emberek közötti szabad vita, nem a jogi és közigazgatási értelemben vett valós egyenlőség a magyar politika célja, hanem – változatlanul – a kijárás módozatainak fenntartása ilyen vagy olyan jelszavak és jelképek alatt.

A törvények és szabályok megállíthatatlan módosítgatása, az államigazgatás végeláthatatlan átszervezése, a bíróságok katasztrofális teljesítménye, az ilyen meg olyan adórendszerek bevezetése, majd szinte azonnali kivezetése, a működésképtelenné tett önkormányzatok, az egészségügy és felsőoktatás siralmas állapotának pusztán gazdasági jelenségként vagy szakmai hiányosságként való kezelése – mindez a függőség és félelem fenntartását szolgálja, ami nélkül a közvetítő elit elveszítené a jutalék lecsapolásának lehetőségét.

Sokkal többről van itt szó, mint Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor tévelygéséről: a személyi függetlenség társadalmi feltételeinek és beágyazásának elmaradásáról. Ez a hiány az, ami elválaszt Európától, és egyre inkább a Balkán irányába terel. Ezért nem tud Európa azonosulni velünk a nagy történelmi pillanatokban, amikor pedig bőségesen megérdemelnénk a szolidaritását, és ezért látogat meg minket oly gyakran és könnyen a félelem.

Ma már a nyugati elemzések egyre inkább szembeállítják Lengyelország és Csehország sikeres csatlakozását az észak-európai értékrendhez a még kétesélyes Szlovákiával és a Balkánba felszívódó Magyarországgal.

Egy ilyen társadalom nem képes érdekellentéteit feloldani, nem tud méltányos megoldást találni például a közfelháborodást előidéző vaskos állami fizetések és végkielégítések csökkentésére az alkotmány felmondása nélkül. Az ex post facto törvényhozás, amely törvénytelenné nyilvánítja azt, ami törvényes volt, amikor megtörtént, magát a jogbizonytalanságotmint a rendszer állandó és jogszerű állapotát törvényesíti. Az alkotmány nem tükrözi és ápolja a közös értékrendet, mert ilyen nincs. Helyette az alkotmány feladata a politikai akarat gördülékeny megvalósításának biztosítása, azaz a politikától való teljes körű függőség jogi alapjainak megfogalmazása lesz.

De minket ez nem zavar, mert mi nem a kiszámíthatóság és számon kérhető felelősség, hanem a megbízható függőség világában szeretünk élni. Minek a jogbiztonság, ha a kertek alatt settenkedve megtaláljuk az „áthidaló megoldásokat” a függőségre épített kapcsolatrendszer bevetésével anélkül, hogy a következményekért felelősséget kellene vállalnunk?A függőség állapota felment bennünket az emberi lét legalapvetőbb kérdéseivel való szembesüléstől. Lehet blöffölni, hazudni, gyűlölködni, csalni és megcsalni. Valójában minden rendben is lenne, csak ne kellene közben olyan nagyon – félni!

A szerző az oxfordi egyetemen a Blackfriars Hall vendégtanára