Biztonság, nyugdíj, védelem
Sajnálattal tapasztalom, hogy ez a múlthamisítás sikeres. Pedig amíg ezt az alapkérdést nem látják világosan „az emberek”, a „polgárok”, addig a vita lényegét nem értik, s azt sem tudják eldönteni, hogy mi szolgálja hosszú távon az érdeküket, s mi ellentétes azzal.
A kormány eddig sem utalt egy fillért sem a magánpénztáraknak, kizárólag az állami nyugdíjkassza-bevételektől elmaradó kiadásait finanszírozta. A magánpénztáraknak mi, járulékfizetők utaltunk a munkánk révén szerzett jövedelmünkből, kezdetben közvetlenül, később az APEH közvetítésével. Ezt a közvetítő szerepkört kihasználva tudja az adóhivatal nem továbbutalni a pénzünket a pénztárnak. Ezt a jogi helyzetet előttem már többen is minősítették, s remélem, lesz még autentikus döntéshozó fórumnak is lehetősége erre.
Ha ezt jogilag rendben lévőnek nyilvánítják, akkor a bruttó jövedelem 8 százalékával történő adóemelést hajt végre a kormány, ráadásul diszkriminatív módon, csak azokra vonatkozóan, akik magánpénztártagok. Ez a 8 százalék ugyanis adóként működik, csak hogy ne legyen olyan feltűnő, megengedi az állam, hogy a magánpénztári tagdíjainkat használjuk a megfizetésére. Hogy ez a pénzünk elveszett, csak évek, évtizedek múltán fog fájni. Mármint annak, aki nem lát addig előre. Őrájuk épít a kormány.
Az a kormányfői ígéret, hogy az állami nyugdíjrendszerbe visszalépőket nem éri veszteség, ellenőrizhetetlen, s számonkérhetetlen. Mivel az állami rendszer semmit sem garantál a járulékfizető számára (sem az összeg, sem a számítási szabályok, sem a jogosultság feltételei tekintetében), csak ehhez a semmihez mérhető, hogy érte-e kár a visszalépőt vagy sem. Érdekes számtani feladat: semmi 1 – (semmi 2 + magánpénztári nyugdíjrész) = ?
Ez a 8 százalékos adóemelés más megvilágításba helyezi a gazdasági miniszter önfényezését, aki szerint az elmúlt húsz évben nem volt példa akkora adócsökkentésre, mint ami jövőre megvalósul. A 3 millió pénztártag többletadója finanszírozza pár tíz- vagy százezer magasabb jövedelmű ember adócsökkentését. Én erre nem lennék olyan büszke.
Vannak olyan magyarázatok is, hogy az állam csak kölcsönveszi ezt az összeget – közérdekből –, s később majd kompenzál. Jogszerűen „elvenni” persze csak azonnali és teljes kártalanítás mellett lehetne, úgy meg nem is volna semmi értelme. De ettől függetlenül: a befizetett tagdíjakat az eddigiekben is jórészt az állam vette kölcsön, csak éppen szabályozott, átlátható keretek között. A magánpénztárakban felhalmozott megtakarítások közel 50 százalékát ugyanis állampapírokba fektették, vagyis a magánpénztártagok eddig is az államnak adták kölcsön ezt a pénzt, csak éppen lejárattal, rögzített kamatkondíciókkal rendelkező állampapírt kaptak cserébe, szemben a mostani homályos lebegtetésekkel arról, hogy egyszer majd kapnak valamit.
A jövő évi költségvetési törvényjavaslatból az is látszik, hogy a nyugdíjrendszer állami pillérének finanszírozási szükségletét a jövőben megspórolni kívánó kormányzat ezt a pénzt azonnal el is költi, nem csökken tehát az államháztartás finanszírozási szükséglete. Hamis az az állítás, hogy a nyugdíjpénztárak csak azt az államkötvényt jegyzik le, amit miattuk bocsát ki az állam. A kibocsátás nem csökken, csak vásárló lesz sokkal kevesebb.
A legnagyobb csalás azonban az a beállítás, mintha az állami és a magánnyugdíjrendszer között kellene választani. Nem. A kizárólagosan állami és a vegyes (többségében állami) rendszer között kell. A járulékok bő háromnegyede ugyanis a pénztártagok esetében is az állami nyugdíjkasszába vándorol (24 százalék munkáltatói + 1,5 százalék egyéni járulék), s az ő majdani nyugdíjuk meghatározó eleme is az állami nyugdíjrész lesz. Legalábbis az ígéretek szerint. Merthogy erre nem volt soha és jelenleg sincs semmiféle garancia. Szemben a naponta követhető értékű magánpénztári megtakarítással. Akkor lepleződne le igazán a bülbülszavú állami ígérgetők hamissága, ha a magánpénztártagok tömeges nyugdíjba vonulásakor kiderülne, hogy járandóságuk lényegesen több mint egynegyedét nyújtják a magánszolgáltatók. Márpedig annak, aki elegendő időt tölt egy magánpénztárban, jó esélye van erre.
De rendes opportunista lévén azt is elfogadom, ha lenyúlják a pénzemet, benne van a társadalmi rezsiben. Csak ezt a mindenhonnan áradó agresszív intellektuális szemetet ne kellene elviselni, ami a műveletet kíséri. Az értelmüktől megfosztott, visszájukra fordított kifejezésekkel dobálózó, történelmileg, közgazdaságilag műveletlen pártkáderek handabandázását.
S jöhet utána a következő lépés. A magánnyugdíjpénztárak elleni kormányzati kampány érvelése ugyanis logikailag egyenértékű azzal, mintha a bankrendszer ellen harcolnának. A magánpénztárak mögött ugyanis pont az a tőke és szakértelem van, ami a bankok mögött. És ugyanolyan szigorú szabályozás. Vagyis ugyanaz a garancia. (Lásd pl. OTP Bank, OTP Magánnyugdíjpénztár.) A bankadó gyenge kis előjáték, s ráadásul már most adatok bizonyítják, hogy nincsenek csodák, lám-lám a végén mégis az ügyfelek fizetik meg.
Tessék csak figyelni, már szinte hallom: „Emberek, ne tegyétek a megtakarításaitokat a bankokba, mert azok bizonytalan üzletekben hazardíroznak a pénzetekkel! Egy magánbank nem képes garantálni, hogy visszakapjátok azt, egyedül az állam. Ezért törvényt hozunk, hogy 14 hónapig minden új megtakarítást tovább kell utalni az állami költségvetésbe, később pedig az emberek érdekében ezt a szabályt a korábban felhalmozott megtakarításokra is kiterjesztjük.
Ezeket az öszszegeket most gyorsan elköltjük a hiány finanszírozására, de előbb-utóbb kidolgozzuk azokat a szabályokat is, melyek szerint cserébe majd adunk valamikor valamit. Így mindenki jobban fog járni mint a jelenlegi megtakarítás-tőzsdés világban, amikor csak a Rothschildok meg Lilienthalok híznak a zsírunkon. Egyedül az államnál van biztonságban a pénz. Az egész folyamat meggyorsítására pedig kinevezünk egy megtakarításvédelmi kormánybiztost, biztos, ami biztos.”
Mi pedig fizetjük a védelmi pénzeket. Kezdetben csak a nyugdíjvédelmit, aztán a megtakarításvédelmit is. Már alig várom. Jobb, mint a szocializmus.
A szerző közgazdász
