Nem tréfadolog a forradalom; nem tréfadolog az állam. Márpedig a populistának egyszerre kell mind a kettő. Előbb az állam, aztán a forradalom. Egyetlen hatalomra került populistát sem ismert a Történet, aki nem indított volna az államból legalább egy forradalmat a társadalom ellen. Van, amelyik többet is. Csak azután a hálátlan és a nagyságot nem méltányló utókor ezeket a forradalmakat rendre terrornak, rémuralomnak, önkényuralomnak, zsarnokoskodásnak, miegyébnek nevezte. De mellékes, minek nevezzük a Történelmet, komolyságán ez mit sem változtat. Fecseg a felszín − hallgat a mély.Márpedig hallgatni nem lehet komolytalanul.

Ó, és hányféle komolyság húrján tud játszani a populista! Micsoda virtuóz! Itt van az ünnepélyes komolyság, a megilletődött komolyság, aztán a megfontolt komolyság, az építő komolyság, a szórakozott komolyság. Nem beszélve a meghatódott (ezen belül önmagától meghatódott) komolyságról. A fapofakomolyságról. Az aranypofa-komolyságról. A sírnilenne-kedvem-de-nevetek komolyságról. A mindenre-nyitott-vagyok komolyságról. A megközelíthetetlen komolyságról, a jókedvűen pattogó komolyságról, a réveteg (ezen belül: a bárgyúságig réveteg) komolyságról, a saját komolyságának tudatában levő komolyságról, a nádpálcát suhogtató, fenyegető komolyságról, a buksi-fejeket-simogató komolyságról, a haragvó (ezen belül: érted és ellened haragvó) komolyságról. A rendíthetetlen komolyságról. És akkor épp csak megpendítettünk néhányat a populista komolyságának húrjai közül. Nem hiába mondja a költő: „ne fogjon senki könynyelműen a húrok pengetésihez!”

1 „Nem a nevetésnek van ideje mostan!” − mondja a populista vészjóslóan, és arcára fagyasztja mindenkinek a mosolyt; szájára forrasztja a meggondolatlan bon mot-t; éles tekintetének egyetlen villanásával elvágja a közönségen végigfutó nevetést. Természetesen ő is elismeri a nevetés létjogát, sőt, nagyon is komolyan veszi a nevetést! De csak az egészséges nevetést. A destruktív, felforgató, a nemzet létét aláásó, a nép életerejét elszívó nevetést, a beteg nevetést, az elpuhító, elgyöngítő nevetést nem szenvedheti és nem tűrheti.

Legyen a nevetés az, aminek lennie kell, aminek a Jóisten vagy a Természet a jókedvet és a derűt szánta: az egészség kicsattanása, az egészséges nemzet kiapadhatatlan életkedvének kiáradása, a nép alkotóerejének túlcsordulása. Az ilyen nevetés ellen semmi kifogása. Sőt, kifejezetten pártolja. Be fogja vezetni az iskolákba és a munkahelyekre. Sportot fog csinálni belőle. Polgári nevetőköröket fog szervezni. „Nevessünk sokat, egészségesen, bőségesen! Legyen a mi nevetésünk, a jókedv és az elégedettség nevetése, nevessük ki az ő beteg nevetésüket! A milliárdosok gonosz nevetését, a kalandor szélhámosok kaján vihogását, az élősködők röfögve fuldokló hahotáját! Legyen a mi nevetésünk szerény és visszafogott. Nemzetünk komoly természetéhez illő. A nemzet nem fetrenghet a nevetéstől! Aki a nemzettel van − velünk nevet! Aki másokkal nevet vagy nem is nevet: áruló vagy beteg. Sebaj! Az árulóknak nemsokára torkára forrasztjuk a nevetést, a betegeket azonban −a nemzet életkedvét megrontók e szerencsétlen áldozatait − az össznépi boldogság új évszázadával fogjuk kigyógyítani lelki restségükből és búskomorságukból! Ugye, hogy erre már ők is felnevetnek, harsányan, egészségesen, jó magyar nevetéssel! Mert az nevet, hölgyeim és uraim, aki a végén nevet! Ezt a lehető legkomolyabban mondom!”

Az egészséges népi nevetés, a nemzetvidító nevetés a populistának szíve szerint való. Lelkéből lelkedzik. Ő maga azonban, sajnos, még nem nevethet. Még csak az út elején állunk. Rendkívüli állapot van, amely rendkívüli lelkiállapotot és rendkívüli embereket követel. Az ország romokban. A gazdaság romokban. Az állam romokban. A szívek romokban. A nemzeti valuta az összeomlás szélén. A kisemberek a nemzetközi pénzközpontok adósrabszolgái, vagy adóprés alatt nyögnek. Mindent befon a korrupció hálója. A bankok egyre híznak. A multik a markukba röhögnek. Nem, nem nevetni kell most, hanem összefogni és higgadtan odacsapni, ahova köll. Most még csak a fegyelmezett, komoly állampolgári, törvényhozási, főügyészi, alkotmánybírósági, köztársasági elnöki és médiaengedelmeskedés ideje jött el. Az összeszorított foggal az áhított közös cél felé menetelés ideje. A Nagy Menetelésé a labirintuson át. Ha lesz, aki belőle kivezet. És lesz, sőt, van! Én már látom is! Sőt −már itt is vagyok!

2 Minél populistább a populista, annál komolyabb. Végül már annyira komoly, hogy a komolyság maszkká dermed rajta. Arca olyan lesz, mint a páncélszekrény. Csak az tudja megnyitni, aki ismeri a kódot. Ámde ilyenek egyre kevesebben maradnak környezetében: árulókkal és hülyékkel van körülvéve, akikkel folyamatosan le kell számolnia. Ez is fokozza komolyságát. De minél többen támadják kívülről és belülről, minél többen kívánják bukását, minél többen akarnak kést döfni a hátába, annál biztosabban tudja, hogy a jó úton jár. Így van ez már: minél sikeresebb az ember, annál több az ellensége; minél nagyobb sikereket ér el a nemzetépítés terén az állam, annál inkább kiéleződik a nemzetellenes csoportok, az osztályellenség, a nemzetközi tőke (stb. stb.) ellenállása.

A populista egyszerre tekint övéire a vigasztalan diagnózist készítő terapeuta gondterhelt, a súlyos műtét előtt álló orvos szigorú, a társadalomtervező mérnök szenvtelen és a világmegváltó fantaszta tüzes komolyságával. Ha ebben a helyzetben nevetne, úgy érezné, illetlenséget követne el a nemzettel szemben. Vagy együtt nevetünk egyszer, vagy elveszünk egy szálig. Mindenre el van tökélve. Márpedig az eltökéltség komolyságot kíván.

Nem lehet rötyögve, vihogva, heherészve eltökéltnek lenni. Az állandó készenlét nem fér össze a nevetéssel. Ma mindenkinek mindenre készen kell állnia. A Jónak készen kell állnia a legrosszabbra is. A Nemzetnek arra, hogy gátlástalan kalandorok és élősködők kiárusítják vagyonát, kihúzzák lába alól a drága anyaföldet. A gátlástalan kalandoroknak és élősködőknek viszont arra kell készen állniuk, hogy nemsokára vége az aranyéletüknek, oda kerülnek, ahová a nép vámszedői, a nemzetszomorítók valók! Válaszúthoz érkeztünk. Ugróponthoz. Most vagy soha! Az a nemzet, amely elnevetgéli a Nagy Finálét, elröhögi a Nagy Ugrást, végigkomolytalankodja a Nagy Átkelést, ott fogja végezni, ahol a gyönge, beteg, életképtelen nemzetek: a történelem szemétdombján. A népek kanálisában.

A helyzet fokozódik. A baj óriási. A feladat embertelenül nagy. A halálos kihívás példa nélkül áll a nemzet modern történetében, és rendkívüli öszszeszedettséget és éberséget követel. Résen kell lennünk. Az éberség is egyfajta megkomolyodás: kijózanodás, felocsúdás a szendergésből, a szív megkeményítése, az érzékszervek kiélesítése. Vagy éberen őrködsz a nemzet álmán, vagy nemzetellenesen nevetgélsz az őrökön. Nem baj, az Őrök Tanácsa téged is szemmel tart.

3 A Hatalom persze mindig komoly. A demokratikus hatalom nyitottságával azonban jól összefér a nevetés. A demokratikus politikus nem önnön szobraként viselkedik a nyilvánosság előtt. Csak a monolitikus hatalom áraszt dermesztő komolyságot.

Az Állam, a Párt, a Hivatal, a Hatóság, a Fegyveres Testület komolysága ez. Velük ne szórakozzon senki! Senki ne várja, hogy a Hatalom Embere pojácát csináljon magából. A tekintély nem fér össze a nevetéssel. Az abszolút tekintély abszolút nem fér össze. Jézus Krisztus nem nevetett. Annál többet nevetett viszont és nevet mindmáig a Gonosz. A nevetés a bűnnel van eljegyezve, sőt, az eredendő bűn következménye: „A nevetésnek és a fájdalomnak nincs jele a gyönyörök édenében − írta A Sátán litániájának szerzője, Charles Baudelaire. − Mindkettő a bűnbeesés következménye, és csak azért tudtak felszínre törni, mert az elgyengült emberi testben nem volt elég erő, hogy visszatartsa őket. (…) A nevetés sátáni, tehát mélységesen emberi.” Tehát! Vagyis a hatalom komolysága szükségképpen embertelen: isteni vagy állati jellegű. Hiszen az állat sem nevet. Nevetni csak az ember tud. De ugyancsak az ember az, akin nevetni lehet, aki nevetséges. Ámde lehet-e nevetséges a hatalom embere? Úgy is kérdezhetnénk: megengedheti-e magának, hogy ember legyen? Nem kell-e embertelenné válnia az embertelenséggel szemben? Nem kell-e vadállattá válnia a pénzsóvár spekulánsok állati önzésével szemben? Vezethetik-e emberiességi megfontolások, mikor ott áll vele szemben a nemzet életére törő fondorlatos Gonosz? Bizony, nem. A populista szíve egy pillanatra sem lágyulhat el, egy pillanatra sem tévesztheti meg a harc elcsendesülése, soha nem nyújthat kezet ellenfelének, amely csak arra vár, hogy vadul beleharaphasson. Könyörtelenül ütnie kell az ellenséget, ütnie az ostoba, engedetlen, saját vesztükbe rohanó emberek fejét. Föl kell nőnie az emberfeletti feladathoz. Emberfeletti emberré kell válnia. Ez az ő keresztje, hősi küldetése, mártíriuma. Döntsétek el, mit akartok: anarchiát, pusztulást, nemzethalált, világraszóló megszégyenülést, avagy egy igazi férfit, egy emberfeletti embert, aki képes túllépni az emberin, a túlságosan emberin, amikor az Emberiség Ügye (a Nemzet, Osztály, Faj stb. Ügye) forog halálos veszélyben?

4 A tekintély komoly dolog, és hatalom nem lehetséges tekintély nélkül. Tekintélyes ember és komoly ember − szinonimák. Tekintély nélküli hatalom és röhejes hatalom −úgyszintén. A hatalom komolysága hivatalos és autoritatív: „mindig van benne valamennyi félelem és megfélemlítés − írja Mihail Bahtyin. − A hatalom, az erőszak, a tekintély nem beszéli a nevetés nyelvét”. Minden hatalomból anonim fenyegetés árad, de a monolitikus, korláttalan, szigorúan egy kézben összpontosított hatalomból fokozottan. A régiek ezért beszéltek egyszerre elismerően és borzongva „rettentő hatalomról”, és „rettenetes uralkodókról”. A demokratikus jogállamban ez a tekintélyi komolyság bizonyos határok közé szorul, ezért a hatalom itt nem annyira vagy éppen egyáltalán nem félelmetes. Csakhogy a belsőleg bizonytalan, önállótlan, autoriter karakterű társadalmakban vagy társadalmi csoportokban ez egyáltalán nem a hatalom mellett, sokkal inkább ellene szól. Nem dicsérete, hanem gyalázata a hatalomnak, hogy nem kell félni tőle. Hiszen ha nem kell félni tőle, akkor tekintélye sincsen, ha pedig nincs tekintélye, akkor komolyan sem vehető: „Nem hatalom ez, öregem, hanem egy rakás szar!” − köp egy nagyot a nép, ha ilyen hatalom mellett visz el az útja.

„Készséggel elismerem − mondja a populista −, hogy a tekintélyben mindig van valami félelmetes. Hogy is lehetne bárkit komolyan venni, ha egyáltalán nem kellene félni tőle. Hát nem azt mondja magáról a hívő ember is, hogy istenfélő? Félelem nélkül élni annyi, mint rend, normák, szabályok nélkül élni. Mint szüntelen káoszban, törvényszegésben, bűnben élni. Kétféle félelem van tehát: a rossz félelem, amely a szilárd rendet teremtő, jó hatalom tekintélyének komolyságától fél; és a jó félelem, amely a rendet aláásó tekintélynélküliségtől, a felforgató komolytalanságtól, a káosztól fél. Az egyik félelem egységbe cementezi a jókat, nélküle széthullana ember és világ; a másik félelem viszont felbomlasztja a rendet, megdönti a megtartó hatalmat, tönkretesz embert és világot. Én a jó félelemmel tartok és velem tart mindenki, aki így fél!”

Csakhogy nincs jó félelem. A félelem mindig rossz. Még akkor is, ha életmentő. A hatalom is mindig rossz. Még akkor is, ha nem lehetséges a világból kiküszöbölni. Ez azonban nem ok rá, hogy szeressük is. Hogy önfeledten vagy rajongva azonosuljunk vele. Különösen embernyomorító hatalmakkal. Márpedig az autoritárius hatalmak − azok. A dogmatikus kultúrák egyoldalúan komolyak. Az erőszak nem ismeri a nevetést. Már a fontos eseményeket bejelentő hírolvasó hivatalos intonációjában is ott rejlik az anonim fenyegetés, hát még a tömegek üdvrivalgása közepette emelt hangon, öklét rázva fenyegetőző populista szónok komolyságában!

5 A populista nem nevet. Félelmetesen komoly. Nincs ok a nevetésre! Majd akkor fogunk nevetni, ha az utolsó rohadt reakciósnak (az utolsó rohadt liberálisnak, rohadt kommunistának, rohadt bankárnak stb.) is ajkára fagy a mosoly! Ha minden rohadt reakciós lógni fog. „De hol? A vason! A lám-pa-vason! Jó ma-ga-son!” – ahogyan a baloldali populizmus indulója, az Avanti popolo magyar refrénjét énekelték egykoron, ennél a pontnál vidáman összenézve radikális baloldali ifjak, és ahogy ma skandálják, követelik ennek vagy annak az undok varangynak a fellógatását a testvéri középosztályi tömegek.

Egyelőre hát nincs idő a tréfára, mókára, kacagásra. Majd aztán, ha a munka dandárja már mögöttünk van. Ha az ellenségnek írmagja sem maradt. Ha a Gonosz utolsó védbástyái is a porban hevernek. Ha végleg elvettük a kedvét a nevetéstől. Akkor fogunk mi nevetni, teli szájjal, véget nem érő örök nevetéssel, mint az istenek.

Fejezet a szerző közelesen könyvesboltokba kerülő A populista című könyvéből, amely húsz kis nyelvleckében, az irodalmi paródia eszközeivel vezeti be az olvasót a populista beszédmód rejtelmeibe.