Még ködösebbé válik a kép, ha elolvassuk e tervezetet. Mivel a távlatos koncepciót nélkülözi, újra csak egyetlen kérdés kínálkozik: mire föl a rohanás. Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a tanári bérek államosítása nem takar mást, mint aminek látszik. Azaz a kormány úgy szeretne takarékoskodni, hogy közben ne kelljen letennie a nyolc éven át lobogtatott zászlót, rajta a „megvédjük az önkormányzati iskolákat” jelszóval. Az iskolákat megvédjük, de ha az általunk folyósított bérből nem jön ki elég tanár, hát, az intézménybezárás már a ti felelősségetek.

Ezen túl azonban nem mutat mást a törvénytervezet, mint azt a súlyos rövidlátást, amely az államtitkár asszony egész eddigi működését jellemezte. Mintha ő és munkatársai valóban nem volnának tisztában azzal, hogy Magyarországnak ma nem az elitképzés elégtelen volta a legnagyobb gondja, hanem az, hogy tömegével kallódnak az iskolarendszerben olyanok, akiket az adókból fi nanszírozott oktatás rossz körülmények között, a továbblépéshez elégtelen tudással ruház föl.

Minden munkaóra, amelyet az oktatási kormányzat annak cizellálására fordít, hogy hány nyelvet tanuljanak a nyolcosztályos gimnáziumba járók, vagy legyen-e kötelező egy reáltárgyból is érettségizni, elfecsérelt idő. Nem mintha ezek nem volnának fontos kérdések. Dehogynem: rögtön azután, hogy megmondtuk, milyen oktatási rendszerrel kívánjuk a lehető legtöbb esélyhez juttatni mindazokat, akik az elkövetkező években belépnek a rendszerbe, aztán majd úgy tizenkét év elteltével kilépnek onnan.

A jelen kormányzat erről azonban nem mond semmit. Ellenben a karambolozó reformok következtében létrejött, átjárhatatlan struktúrájú rendszer – az egymás mellett élő 6+6-os, 8+4-es és 4+8-as szisztéma – konzerválásán szorgoskodik, s még csak megvitatásra érdemes kérdésként sem veti föl az egységes közoktatás megteremtését. Lemond az érdekei érvényesítésére képtelen, a közoktatás zavaros alját kapó réteg helyzetbe hozásáról, amikor csak annyi mondandója van számára, hogy ismételjen évet, ha már az elemiben sem bírja a tempót. Ellenben határozott és mindenki számára érthető társadalmi üzenetet közvetít, amikor minden figyelmével a gimnáziumi elitképzésre koncentrál, és közben egy tollvonással visszaállítja a hároméves, bizonytalan munkaerő-piaci kimenetelű szakképzést. A felső középosztálynak megint valamivel több jut majd a közösből, akitől pedig elveszünk, az most még úgysem tudja, miért kellene panaszkodnia.

Hoffmann Rózsának azonban tudnia kell, hogy bár ez az esztelen tempó a kormányban megszokott, az ő rohanásának nagyon nagy a tétje. Az ördög tudja persze, mire adtak az emberek felhatalmazást a szavazófülkékben, de arra biztos nem, hogy a kétharmad nagy buzgalmában a gyerekeik jövőjét tegye kockára.