„Aki kardot ragad, kard által vész el” (Máté, 26,52). Nem volt szükségszerű, hogy lőjön és gyilkoljon. Nem igaz, hogy a magyar nép érdekeit védte ezzel; az ellenállás békés útját is vállalhatta volna – mint akkor annyian. Maga kereste a bajt. Semmiképpen sem lehet példakép, akinek nevét középiskolások több nemzedéke büszkén hirdethetné. A szegedi Ságvári Gimnáziumot 1956-ban Hunyadi János Gimnáziumnak nevezték. A Hunyadiaknak közismerten szerepük volt a város történetében, Ságvárinak semmi. Nem tudok arról, hogy megfordult volna ott.

Ami pedig az én jogomat illeti, hogy az efféle bolsevikok és posztbolsevik utódaik bűntetteit szóvá tehetem, legyen elegendő annyi, hogy pályámat az 1956 utáni megtorlás törte derékba. Nem a nyolc hónap, amelyet rendőrségi fogdákban, „közbiztonságinak” nevezett táborban, Tökölön, a Csillagbörtönben töltöttem, hanem ami utána következett: a Kádár-korszak, amelyet másodrendű állampolgárként kellett végigélnem, s amely miatt csak a rendszerváltoztatás után térhettem vissza az egyetemre, s kaphattam koromnak és teljesítményemnek – a szerénytelenség vádját vállalva írom – rég kijáró egyetemi tanári kinevezést. Ez a válaszom Sándor Hanna Ságvárit védelmező, engem rosszhiszeműen elfogultnak föltüntető vádjára.

Péter László Szeged

Hadd jegyezzünk meg ennyit: Bajcsy-Zsilinszky Endre is először lőtt, amikor érte ment a Gestapo. A fenti „egyszerű álláspont” szerint ő is „magának kereste a bajt” – a Szerk.