Hja, Európa nem Amerika, nyilatkozta a minap egy német napilapnak Orbán: a tengerentúl nem sokat törődnek a deficittel. Nem titkolta „rokonszenvét" e nemtörődés iránt, egyszersmind fájdalmát amiatt, hogy neki az unió előírásaihoz (értsd: a 3,8 százalékos, régen kialkudott deficitcélhoz) kell magát tartania.

E fájdalom azonban talmi. Napjaink „magyar csodája” az, hogy Orbán megszerezte magának azt a „laufot” – (szabatosabban: költségvetési mozgásteret), amelyet a 7 százalék fölötti hiány nyújtott volna a számára. Lesz miből költekeznie. Csakhogy itt adódik egy roppant lényeges különbség. Az eredeti, megvétózott elképzelés szerint a Fidesz-kormány hitelekből adósította (adósíthatta) volna tovább az országot, ehelyett nem felvett, hanem elvett pénzt. A részletek az unalomig ismertek: a kormány sarcot („rendkívüli adót”) vetett ki a bankokra, a távközlési, az energetikai nagyvállalatokra, a kiskereskedelmi áruházláncokra. Mindezt megfejelte egy igazán váratlan, ám annál nagyobb hozadékkal bíró, briliáns húzással: egyszerűen „ideiglenes használatra” magához vette több millió ember magán-nyugdíjpénztári befizetéseit, évi félezermilliárd forinthoz közelítő nagyságrendben. (Ez utóbbiról csak annyit: az összeg szinte hajszálra egyezik avval, mint amennyi bevételi hiányt elkönyvel majd a költségvetés a személyi és társasági nyereségadó kulcsának korlátozott csökkentése után. Megvan a forrás! A megemelt gázár áfája ezt csak növeli.)

Ami történt, azt az imént csodának mondtam, valójában történelmileg is példátlan, egyedülálló lépéssorozat. Nem darabjaiban, hanem együtt. Vetettek ki (és vetnek ki) már bankadót, egyszeri sarcot (az irodalomban: „windfall tax”, azaz talált pénz) az energiaszektorban, volt már példa magánnyugdíjalapok államosítására; mindenre lehet példát és előzményt találni. De olyan kormány még nem akadt a világban, amely egy roppantul vitatható krízishelyzetre hivatkozva mindezt egyszerre és egy időben, az érintetteknek szinte lélegzetet sem hagyva valósította volna meg.

Ha végignézünk a párhuzamos eseteken, az derül ki, hogy a legnagyobb és legerősebb gazdaságok jóval szerényebb mértékben nyúltak a bankok profitjához, mint az Orbán-kormány. Holott ennek épp az ellenkezőjében volna logika. Magyarországon tudniillik nem volt bankcsőd, nem kellett a költségvetésből (az „emberek” adóiból) száz- és ezermilliárdokat fordítani bankok és pénzintézetek kimentésére, miközben például az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, de még Németországban és a hozzánk közeli Ausztriában (írekről, spanyolokról, izlandiakról nem is beszélve) annál inkább. Ehhez képest Magyarország a GDP-hez viszonyított banksarcban nemhogy világranglista-vezető, hanem versenytársa sincs. Ha elgondoljuk, hogy a példátlanul erős állami kiadásvisszafogásokkal operáló konzervatív/ liberális brit kormány magyar pénzben mindösszesen évi 800 milliárd forintot vesz el a bankoktól, s 2013 után azt is kivezeti; ha hozzávesszük, hogy a Merkel-kormány banksarca csak alig több, mint a magyaré (bruttóban), van ok elképedésre. Ráadásul, sehol sem azonnali (idei) befi zetésről volt vagy van szó, hanem a jövő évtől esedékesről, ami annyit jelent, hogy a sarcolók hagytak némi időt a tervezésre.

Ami viszont az energiaszolgáltató és közműcégek plusz távközlési vállalatok kasszájában „talált” pénzt illeti, arra csak egyetlen példát tudok mondani: az épphogy hatalomra jutott brit Blair-kormány 1997-es általános sarcát, melynek – mondjuk így – áldozatul esett a Thatcher-érában privatizált ágazatok mindegyike, a gáztól a telekomig, másfél tucat nagy cég. A brit szocialisták annak idején nem is csináltak titkot abból, hogy nagyobbrészt jóléti, szociális és oktatási reformjaikhoz találtak fedezetet olyan vállalatok bevételeiben, amelyeket a konzervatív előd – szerintük – „áron alul” privatizált és amelyek ezután rendkívülinek mondott profitra tettek szert. Az indoklás tetszetős volt, és nem mondanám, hogy az extraprofit lefölözésének tipikusan baloldali modellje azóta nem működik az agyakban. Működik, voltak kezdeményezések, de inkább rövidre fogom a mondandómat: a rá következő 13 évben Blair mutatványát tudomásom szerint senki nem ismételte meg – egészen Orbánig. Jellemzőnek gondolom továbbá, hogy miközben az argentin kormány 2008-ban államosítani tudta a nyugdíjpénztárakat, képtelen volt arra – éspedig a szenátus ellenállása miatt –, hogy a nagy válságot megelőző nyersanyag és élelmiszerár-konjunktúra haszonélvezőit (például a szójatermelőket) különadó vagy válságadó megfizetésére kényszerítse.

Ami a sokpillérű „Orbán-válságadó” egy további pillérét, az áruházláncokat illeti, e téren előzményről nem tudok, bár lehet, hogy van. Ebben az ügyben az a figyelemre méltó, hogy az érintettek legalább 80 százaléka „mínuszos”, azaz eddig nem volt képes adó után nyereséget produkálni (se a Tesco, se az Auchan, se a Cora, se a Lidl stb.). Ami persze nem jelenti, hogy ilyen nagy láncok másutt nem képesek behozni azt, amit itt esetleg elveszítenek; de nem jelenti azt sem, hogy a könyvelésük patyolattiszta, más szóval, hogy nemcsak a „vámot”, hanem a „révet” is kimutatja. Az azonban teljességgel bizonyos, hogy a sarc nem sarkallja őket újabb beruházásokra, ergo munkahelyteremtésekre, más szóval egy másik adóvonalon a magyar államot veszteség éri. Ugyanezt a mintát húznám rá a telekomcégekre, elsősorban azokra, amelyek mobil- és internetszolgáltatásokban tevékenyek, noha az ő profitjuk, köszönhetően a soksok évi folyamatos beruházásnak (ha úgy tetszik: veszteséghalmozásnak) ma már igen jelentékeny. De ugyanilyen bizonyossággal jelenthetem ki, hogy túlélik a sarcot, még akkor is, ha Kopits Györgynek, a Költségvetési Tanács elnökének minapi, meglepő felfedezése szerint számíthatnak a sarcnak nem a kivezetésére, hanem éppen hogy a meghosszabbítására, egészen 2014-ig. Túlélik, mert multik, és az anyavállalat összes profitját tekintve jelentéktelen töredék az, amit Magyarországon elszenvedniük kell.

Ám van a dolognak egy olyan – az energiaszolgáltatóktól a bankokon át az áruházláncokig nyúló – metszete, amely nagyon nagy bajba sodorhatja az Orbán-kormányt. Tudniillik nem szükségeltetik sasszem annak a fölfedezéséhez, hogy a Nagy Sarc zömmel külföldi, uniós tulajdonban levő vállalatokat sújt, amelyek nemigen fogják ezt a fajta (milyen is?) „patrióta” eljárást szó nélkül tudomásul venni. Németek és franciák, az EU vezéregyéniségei kivált nem. Fellebbezési fórumokat keresnek majd maguknak (amiképp a 98 százalékos visszamenőleges végkielégítési adó, avagy a nyugdíjlenyúlás károsultjai is). Ami folyik, az uniós normák szerint diszkrimináció, és ebben a minőségében megengedhetetlen. Továbbmennék. Ha abból indulunk ki, hogy „nincs ingyen ebéd”, akkor a sarcot valakinek meg kell fizetnie és ez a nem egészen virtuális valaki a szóban forgó multi tulajdonosa, részvényese, általában külföldi állampolgár, akinek vélhetően semmi kedve nincs ahhoz, hogy asszisztáljon az Orbán-kormány tartozásexportjához. (Szabad magyar fordításban: hogy magyar állampolgárok helyett ő fizesse a magyar kormány adósságait, és ki tudja, milyen költekezési tételeit. Mondjuk a debreceni stadiont.)

Végül a legkényesebb, egyszersmind legkirívóbb sarcolásról: a magánnyugdíjpénztárak most már biztosramondható, többéves államosításáról. Az „einstand” megvalósult Észtországban és megvalósulni készül Bulgáriában. Az előbbi eset azonban a magyar befizetésekhez képest elenyésző volta, az utóbbi az érintettek csekély száma (a magyarénak harmincada) miatt irreleváns. Néhány dolgot mindenesetre le kell szögezni. Kötelezőmagán-nyugdíjpénztári tagság Kelet- és Közép-Európa országaiban – Csehországot leszámítva – mindenütt létezett, nem a Horn-kormány találmánya, hanem a tőkefedezeti nyugdíjrendszer iránti természetes vonzódás terméke volt. A 2007/2008-as nagy válságban mindezek a pénztárak – körülbelül abban a mértékben, ahogyan részvényekbe fektették a pénzüket, kockáztattak – veszteségeket szenvedtek el. Lengyelország és Magyarország messze a legnagyobbat. De ma, 2010-ben, fennállásuk összes évét mérlegre téve, már valamennyien pozitív hozamot tudnak kimutatni – a nagyobb kockázatokat vállalóknak (pl. a magyaroknak) kifejezetten előnyükre válhatott, hogy a válság idején olcsón tudtak olyan részvényeket, kötvényeket venni, amelyek ma már sokkal értékesebbek, mint voltak. Ilyenformán egy szó sem igaz abból, hogy a magánnyugdíjpénztárak „elrulettezték” volna járulékosaiknak a pénzeit. Általában szólva az igaz, hogy válság idején se az állam által, se a magánpénztárak által beszedett járulékok nincsenek biztonságban; konjunktúra esetén viszont igen. A különbségtétel hamis.

Magyarországra nézve azt tudom mondani: ez a fajta biztonság immár nem konjunktúra- vagy dekonjunktúra-, hanem Orbán-függő. A miniszterelnök, amikor a költségvetésbe eleve beépíti olyan magánnyugdíjpénztárasok lenyúlt járulékait, akikről még nem is tudja, hogy visszalépnek-e az állami rendszerbe, hazardírozik, talán nem is sejti, hogy mások észreveszik, és azt találják mondani, hogy az Orbán-biztonság nem biztonság. De az, hogy a pénzt máris magáénak tekinti, és arra véli költeni, amire akarja, már látszik.