Úgy véli, hogy egy ilyen ház fel tudná venni a versenyt a multikkal, és a diplomáciai testületeken keresztül képes lenne gondoskodni a megtermelt áruk világpiacon történő elhelyezéséről.

Ennek az elképzelésnek van jó oka: a magyar agrárvilág anarchiájának egyik lényeges tényezője a piaci munka elaprózottsága és ennek következtében a kudarcok sorozata. Állandó a sírás az import mia tt, hogy az szemét, hogy az elveszi az értékesítési lehetőségeket a hazai termelőktől, és ez úgy borzasztó, ahogy van. Az ancien régime-ben ilyen persze nem volt, a belső piacot versenytárs nélkül uralta a hazai mezőgazdaság és élelmiszeripar, minek ide behozatal. És állandó a követelés: az állam tegyen az import ellen. A követelésnek igyekszik a kormány eleget tenni, legalább a szűkös mozgásterén belül: ellenőrzi a bejövő áruk gyanúsabbjait.

Csakhogy ez eléggé kétélű politika. A belső piac védelmére mások is képesek az Európai Unióban, esetleg hatásosabban, mint mi. (Gondoljunk a libamájexportunk ellen történő, állítólag civil támadásra, ami bizony érzékeny veszteségeket okozott mind a termelőinknek, mind a feldolgozóknak, mind a munkásaiknak. S hát az országnak.) Van azonban itt más is. Jövőre hatszázmilliárdos támogatásra számolnak a gazdáink, többnyire uniós forrásból. Az import – vagyis az Európai Unió alapszabálya, az áruk szabad áramlása – elleni harc = uniótagadás. Nem számít? Támogatás meg kéne? Az agrártámogatások a gazdálkodók túlnyomó többségének a fennmaradását teszi lehetővé. Nélkülük azonnal becsődölnének.

A megtermelt áruk értékesítése semmiféle importellenes politika útján nem lehetséges. Ahhoz másra van szükség. A kérdés az, hogy mire.

Azt kellene vizsgálnunk, hogy a fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokban milyen módszerrel adják el a termékeket, és persze a sikereseket kellene másolnunk. Vajon van-e olyan megoldás, hogy a piaci munkát valamely államilag támogatott cég veszi le a gazdálkodók válláról? Magam nem tudok ilyenről. Az állami beavatkozás gyakorlatilag ritka, és csak olyan esetekre korlátozódik, ahol tüntetéses zavarokat kell elhárítani. De vajon nem zavar-e az ellehetetlenülő értékesítés?

Zavar az is, persze. Ám ezt nem az államnak, hanem az ágazat szereplőinek kell megszüntetni. A több mint száz éve alakult dán tejszövetkezetek példája nyomán szövetkezetek alakultak minden fejlett mezőgazdaságú országban. Ezek fejlődése meghatározó lett mind a termelésben, mind a piacimunkában.Miért nem társaságok alakultak?Mert a gazdák tőkeereje korántsem egyenlő, és a szövetkezetben egy tag egy szavazattal rendelkezik, ellentétben a társaságokkal, ahol a birtokolt tőkerész nagysága határozza meg a szavazatok súlyát. Az ágazatban a szövetkezés lett az alapformáció. Most hagyjuk a speciális – és indokolhatatlan – hazai bohócbukfencet, azt, hogy kizárólag a zöldség- és gyümölcstermesztők alakíthatnak szövetkezetet, a többiek számára ez tiltott. A piaci munkát mindenképpen a gazdák társulásaira kell bízni, mert az állami tevékenység drága és hatástalan. (Gondoljunk a mi régen működő Agrármarketing Centrumunkra.) Mára a világban hatalmas szövetkezetek alakultak, és ezek tudományos irodalma is könyvtárnyi. A döbbenetes sertéstermelést Dániában két – kettő! – szövetkezet irányítja. Évente levágnak s feldolgoznak 23-24 millió sertést, és el is adják a húst. Megjegyzem: a csodálatos teljesítményeket produkáló dán mezőgazdaságot nem zavarja, hogy ott az egy főre jutó élelmiszerimport a mienkének a nyolcszorosa!

De nem csak Európa. Noha korántsem voltam járatlan a szövetkezetpolitikában, a kilencvenes évek közepén elmerészkedtem a debreceni agráregyetemen tartott kurzusra, ahol egy észak-amerikai tejszövetkezet (neve: Land O’Lakes) ideológusa elemezte a társulások jellemzőit. És mekkorára nőtt ez az amcsi „kolhoz”? Éves bevétele akkori árfolyamon 540 milliárd forint volt (nem millió!), és többet költött kutatásra, mint az idő tájt a magyar mezőgazdaság összesen. Így valóban lehet piaci tényezőnek lenni!

A mi termelői értékesítő szövetkezeteink eddigi története minden, csak nem diadalmenet. Ennek számos oka van. Kezdve a politikai hisztériakeltéssel. Sikeres volt. És koptatja az ágazat jövőjét. E szövetkezetek azonban semmiben sem hasonlítanak sem a kolhozokra, sem a termelőszövetkezetekre, hiszen itt a termelés nem közös munkaszervezetben, hanem a tagok gazdaságaiban folyik. Csak az értékesítés közös, és amit a tagok még elhatároznak. A szabályozás oktalanságai és cikcakkjai sem segítették a szövetkezetek megerősödését.

S ha mindez nem lenne elegendő, akkor nézzük a további leküzdhetetlen akadályokat. Erős szövetkezetet csak erős gazdaságok, no meg a világra nyitott, képzett gazdák képesek létrehozni. Egyikből sincs sok. A zöldség- és gyümölcstermesztést ma a feketegazdaság és a nagybani piacok uralják. Ameddig ez nem változik – márpedig változásra az Orbán-kormány intézkedései nem biztatnak –, addig e zsenge szövetkezeteknek nem lesz árualapjuk. A termelők csak azt értékesítik vételi jegyre, amit anélkül nem tudnak. Iparimeggyet, almát, zöldborsót, csemegekukoricát. A helyzet csöndesen fojtogatja a konzerv- és hűtőipart is, ám a szavazatvadászat mindent fölülír. Az adókerülés népszerű. És meglehet, hogy a magyar kormány létrehoz egy állami kereskedőházat. Szépen mutat majd a populista propagandában, ráadásul néhány jókora alomnak zsíros falatokat juttat a „mi kutyánk kölykei” közül.

Hogy lesz-e kézzelfogható eredménye e munkálkodásnak? Hogy sikerül-e a multikat móresre tanítani? Hogy el tudja-e helyezni a hazai agrárvilág termékeit a világpiacon? Hogy miért nem ehhez a megoldáshoz fordultak a világ legfejlettebb mezőgazdaságai? Ezek a kérdések bizony sok másikkal együtt nyitva maradnak.

A kereskedőházra vonatkozó javaslat nem gyökértelen. Benne van a levegőben. Az agrárközeg gondolkodásában. Az a körülbelül 160 ezer gazdálkodó, akinek a jövedelme a támogatások százmilliárdjaitól függ, mindent a kormánytól vár. Védelmet, importkorlátozást, a külföldi földvásárlók kiebrudalását, piacot, még több támogatást.

Kitűnően jellemzi a magyar agrármentalitást az egyik retardált ágazat, az almatermesztés attitűdje. Nincs piacuk – panaszolják. Moszkvában kiállítás: 300 millió –egy garast se adtak bele az almásgazdák. Üzleti tárgyalások, megállapodások oroszokkal, spanyolokkal – aztán az ágazat ezeket a szerződéseket nem teljesítette. Indokot találtak bőven. Maguk pedig nem mozdulnak. Viszont tartják a markukat, ha lefagy a virág tavasszal, ha keveset adnak az ipari almáért, ha esik az eső, ha fúj a szél, ha süt a nap. Támogatás kell! Adjon a kormány, mert elviselhetetlen a helyzet!

A magyar agrárvilág nem tanulta meg az önállóságot. Mindig állami mankóra várt, és azt rendszerint a hóna alá is nyomták.Most is azzal biceg a rohanó világ után. Az ágazat teljesítménye gyatra, és vannak, akik már csak a romokat látják. Változás, netán javulás akkor sem lesz, ha a kormányzat újabb mankót farag. Csak a járást nehezítené. A futás pedig nem érdek.

A szerző publicista