Az Európai Unió kemény korlátozásokkal kívánja a tagállamok államháztartási hiányát lefaragni, eladósodásuk mértékének csökkenteni, őket a népszerű intézkedések visszavonására késztetni. Ez sok esetben ütközik az érintettek tervezett gazdaságpolitikájával. Pártpolitikai szempontból érthető, hogy a Fidesz (+KDNP) hazánk gazdasági állapotáért nemcsak a Gyurcsány-kormányt marasztalta el, hanem az államháztartás hiányának mértékét csökkenteni igyekvő és az uniós elvárásoknak eleget tenni akaró Bajnai-kormányt is, amely elnyerte az EU és a nemzetközi pénzügyi körök elismerését. Elvégezte azt a népszerűtlen munkát, amelyet Orbán Viktor jóval a választások előtt egy szakértőkből álló kormány feladatának tűzött ki, mondván, őket nem érdekli a népszerűség, nincs „politikai karriervágyuk”, ők készek csupán a feladatot látni (Népszabadság, 2008. szeptember 4.). Az új kormány a választás előtt számos alapvető változást ígért: új költségvetést, egykulcsos személyi adót, az életszínvonal növelését, a gazdaság élénkítését, az új munkahelyek számának fokozatos növelését. Nem állt szándékában az EU által erre az évre előírt 3.8 százalékos hiánycélt követni. Ám az EU nem járult hozzá a hiány növeléséhez, ahhoz, hogy az elmaradt megszorítások következményeit a kormány az utódokra hárítsa. Magyarország is kénytelen az EU elvárásainak eleget tenni.

Mit tehet egy kormány ilyen helyzetben, ha szeretné betartani ígéreteit, megőrizni népszerűségét. Megtehetné, hogy a jelzettnél nagyobb hiányra, a „csontvázakra”, az óriási adósságra hivatkozva a görög, román és más államok példáját követve mégiscsak drasztikus lépéseket tesz. Visszavonhatna számos kedvezményt, növelhetné a nyugdíjkorhatárt, csökkenthetné a fizetéseket (!), emelhetné az állami szolgáltatások illetékeit, újabb adókat vethetne ki stb. Ám a magyar társadalom bármennyire is nyugodtabb, mint számos más ország népe, aligha fogadná néma megértéssel az életkörülményeit azonnal (!) és észrevehetően rontó megszorításokat. Mindenféle magyarázó médiakampány ellenére követné más országok lakosságát, és tüntetésekkel, sztrájkokkal próbálna csalódásának, elvárásainak hangot adni, aminek – úgy gondolom –, egyetlen demokratikus párt, mozgalom sem örülne.

A Fidesz megnövekedett támogatói körének jelentős része nem igazi Fidesz-szimpatizáns: korábban az MSZP-re szavazott, s áprilisban, októberben elsősorban a csalódását kívánta kifejezni. Ennek a szavazótábornak a megtartása aligha érhető el megszorításokkal. Az sem várható, hogy újra az MSZP-t tüntetnék ki bizalmukkal azok, akik az elmúlt nyolc év sikertelen kormányzása miatt csalódtak benne. Sokkal valószínűbb, hogy a szélsőjobboldali Jobbik gyűjtené be a tiltakozó szavazatokat, ő lenne a nyertese a következő választáson egy ilyen tiltakozáshullámnak, amit bizony nehéz megállítani. Világos, hogy a Fidesz politikusai nem kívántak egy olyan demonstrációsorozatot kiváltani, amilyenről számos országból érkeznek a beszámolók, de olyat sem, amilyen 2006-ban televízió székháza előtt történt!

Ezért a kormány más megoldást választott. Először kivetették a bankadót (200 milliárd), majd különböző válságadókat vezettek be: a távközlési-telekommunikációs szektornak 61 milliárddal, az energiaszektornak 70 milliárddal, a nagy áruházláncoknak 30 milliárddal kell hozzájárulniuk ebben és a következő két évben a közteherviseléshez. A magánnyugdíjpénztároktól is elvonták az elkövetkező 14 hónap befizetéseit, megígérve, hogy később majd kompenzálják őket az esetleges veszteségeik miatt. Lényegesen kisebb bevételt jelent a 2 milliót meghaladó végkielégítések 98 százalékos utólagos megadóztatása, ami – figyelembe véve az Alkotmánybíróság határozatát és az azt követő vitát – ezzel össze nem mérhető presztízsveszteséggel járna. (Azon persze lehet elmélkedni, mit kapott volna Bajnai-kormány, ha hasonló intézkedéseket vezetett volna be.) Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy kijelentsük: a különadók találkoznak a széles néprétegek tetszésével, mert a hazánkban sohasem szeretett gazdagokat, sikeres cégeket érinti, és sokan hajlamosak megfeledkezni arról az „apróságról”, hogy munkahelyet leginkább ezek a vállalkozók teremthetnek. Az államosítási szándék hangoztatása a társadalom nagy többsége számára szintén szimpatikus lehet, hiszen már kevesen emlékeznek az államkapitalizmus gazdasági csődjére, az állam által irányított vállalatok „versenyképességére” és arra, hogy a rendszerváltozás időszakában a fellendülést a piacgazdaság, a kapitalizmus bevezetésétől vártuk. Az emberek hajlamosak eltekinteni attól a ténytől is, hogy a botrányosan nagy jutalmakat és végkielégítéseket kifizető vállalatok is mind az állam kezében voltak. Egy tőkés aligha engedi meg magának azt a luxust, hogy munkatársainak – érdemtelenül – óriási pénzöszszegeket fizessen ki.

A kormánynak ezekkel az intézkedésekkel – úgy tűnik –, sikerül az EU előírásainak megfelelnie. A különböző nemzetközi szervezetek és az EU különféle bizottságainak rosszallását azonban így sem kerülhetjük el, számolhatunk perekkel is, ezek azonban hosszú távú akciók, és aligha befolyásolják a gazdasági kabinetnek a jelenlegi gondok megoldását célzó terveit. Hogy az érintett vállalatok és részvényeseik tiltakoznak, ez keveseket érdekel. A válságadóval sújtott vállalatok nemtetszését egyébként is sokkal könnyebb kezelni, mint a felháborodott társadalomét. Az, hogy termékeik árában később valamiképpen csak érvényesítik veszteségeiket, és ezt a lakosságnak kell megfizetnie, aligha lehet könynyen érzékelni, hiszen áremelkedések mindig vannak. Azok az aggodalmak, hogy az elvonások miatt lelassul a cégek modernizációja, elmaradnak a fejlesztések, amelyek új munkahelyeket teremthetnének – nos, ez mind a jövő zenéje...

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja