Ez a papíron pofonegyszerűnek tűnő megoldás a gyakorlatban azonban nem oldja meg a devizahitelesek problémáját. Lehet kiegészítő eszköz bizonyos megfontolásokkal, de önmagában nem jelent gyógyírt a problémára.

A határidős devizaárfolyamot a jelenlegi árfolyam, a két szóban forgó deviza kamata és az idő határozza meg. A határidős euróvétel lényegében azt jelenti, hogy a futamidő alatt eurókamatot kapok, és forintkamatot fizetek – ebből következően a határidős árfolyam magasabb, mint a jelenlegi piaci kurzus. Az igaz, hogy egy ilyen ügylettel a futamidő végéig rögzíteni lehet az árfolyamot, elvileg tehát nyugodtan aludhatunk, tudjuk, mikor mennyit kell forintban törleszteni, nem kell remegő kézzel bontogatni a törlesztőrészletet tartalmazó borítékot. Elvileg. A gyakorlatban több probléma is akad.

A jelzáloghitelek jellemzően 10–20 éves konstrukciók; a mai magyarországi gyakorlat alapján azonban a 2–3 évnél hoszszabb időszakra történő fedezés nehézkes, sokszor lehetetlen. Megmarad a megújítási kockázat: nem tudjuk, hogy az ügyletek kifutása után azokat milyen kondíciókkal köthetjük újra.

Ha az euró forintárfolyama – ahogy arra a szerző számít –, felugrik 330-ig, akkor a határidős árfolyam is jelentősen megemelkedik az eredeti állapothoz képest. Így egy 100 ezer forintos induló részlet az eredeti határidős ügylet lejárta után, újrakötés esetén is felugorhat 30-40%-kal, s ekkor ugyanúgy előfordulhatnak fizetési nehézségek. Ráadásul az ügyfél rögzíti a magasabb árfolyamot, így a forint esetleges erősödéséből sem tud profitálni. Annak pedig, aki a válság miatt elvesztette a munkáját, már szinte mindegy is, mennyi az árfolyam.

Persze Végh is említi, hogy újra kell tervezni kifutáskor a konstrukciót, s akár úgy is dönthetünk, hogy 330-as árfolyamnál nem fedezünk, mert innen úgyis erősödni fog a forint. De ez spekuláció. Azt pedig a szerző is meghagyná a spekulánsoknak.

E mellett vannak technikai problémák is. A bankok „nagyban” dolgoznak, a minimális kötésnagyság körülbelül 30 ezer dollár, közel hatmillió forint. Persze a bankok képesek rá, hogy a sok kis törlesztőrészletet összegyűjtsék, és így nagy tételben kössék meg az üzletet. Több bank kínált/kínál árfolyambiztosítást a devizahitelek mellé néhány százalékos díjért cserébe, tehát a konstrukció ilyen formában már létezik.

A bankokkal kötött határidős ügylet (forward) mellett létezik egy másik megoldás is, a tőzsdei határidős üzlet (futures). A Budapesti Értéktőzsdén svájci frank esetében 1000 frank egy kontraktus értéke. Az átlagos havi törlesztőrészlethez képest még ez is túl nagy összeg (egy ilyen ügylettel a devizahiteles túlfedezi magát, vagyis spekulál). Mindemellett a tőzsdei ügyletek fontos jellemzője a sztenderdizáltság: meghatározott mennyiséget lehet meghatározott időpontokra kötni, míg a hitelek fordulónapja ügyfelenként változhat. Most már talán világos, miért nem jelent megoldást a fedezés a devizahitel-állomány kezelésére. Aki pedig már most sem tud fizetni, azon ez a megoldás éppúgy nem segít, mint az előtörlesztési lehetőség.

A cikk második részében Végh Károly amellett érvel, hogy a versenyképesség javításához gyengébb árfolyam kell, állítva, hogy a forint gyengülni fog, „mert gyengülnie kell”, hozzátéve, hogy az elmúlt tíz év hazai és német mutatóit figyelembe véve jelenleg 330 forint lenne a reális árfolyam.

A versenyképességet azonban rengeteg tényező befolyásolja, nem véletlen, hogy nincs egységes definíciója és számítási módja. A versenyképesség fontos tényezője lehet az árfolyam, de csak egy a sok közül (s olyan kutatások is vannak, melyek szerint hosszú távon az árfolyamnak nincs is hatása a versenyképességre). Ráadásul a versenyképesség szempontjából a mérvadó nem a nominális, hanem a reálárfolyam (a nominális árfolyam korrigálva az árszínvonalak különbségével). Egyensúlyi az a reálárfolyam, ami mellett a gazdaság a potenciálisnak megfelelő ütemben bővül úgy, hogy külső egyensúlyi mutatói hosszú távon fenntartható szinten mozognak.

A 330 forintos árfolyam azt jelentené, hogy a fogyasztóiárindex-alapú reálárfolyam nagyjából szinten maradt volna 2000 vége óta.

Reális ez? Az átalakuló, felzárkózó gazdaságokban a reálfelértékelődés természetes folyamat. Bár a válság miatt hazánk felzárkózása megtorpant, az elmúlt 10 évben mindenképp előrehaladt a konvergencia. Az egy főre jutó GDP 2000-ben az EU 27-ek átlagának 55 százaléka volt hazánkban (vásárlóerőparitáson számolva), 2009-ben pedig 63 százaléka. Ennek alapján mindenképp reálisnak mondható a forint reálfelértékelődése, bár a mértékről lehet vitatkozni. Hasonló következtetésre juthatunk a termelékenységi mutatókat vizsgálva is.

A 2005 nyarán elért 230 forint alatti árfolyamról nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy nem volt egyensúlyi (a rendkívül magas kamatkülönbözet miatt beáramló – elsősorban spekulációs – tőke generálta a felértékelődést), túl erős volt a gazdaság akkori mutatóit figyelembe véve (7 százalék feletti folyó fizetési mérleg hiány). A jelenlegi 270–280 Ft közötti kurzusról ezt már nem állítanám ilyen meggyőződéssel.

Milyen hatása lenne a versenyképességre egy 20 százalékos leértékelődésnek?

Az exportőrök (akik nem fedezték le a bevételeiket) először minden bizonnyal nagyon boldogok lennének, hiszen a kiszállított áruk forintban számolt ellenértéke megugrana, s ez extra profitot hozna a cégnek. Hosszabb távon azonban már kevésbé lennének boldogok, sőt az is lehet, hogy egészen elkeserednének. Mert illúzió azt hinni, hogy egy nagyarányú leértékelődés nem hat a gazdaság többi változójára. A leértékelődés után hosszabb-rövidebb időn belül a belföldi árak és bérek is alkalmazkodnak: megugrik az infláció, megemelkednek a nominális bérek. A jegybank egy ilyen gyengülésre monetáris szigorítással (kamatemeléssel) reagál, így drasztikusan megugrik a belföldi kamatszint.

A gyengébb árfolyamból fakadó versenyelőny pedig hipp-hopp eltűnik: a megugró inflációt nem lehet egyik pillanatról a másikra leszorítani, a béremeléseket sem lehet „visszacsinálni”, a megemelkedő forintkamatok megdrágítják a vállalatok finanszírozását, az egekbe szökő kamatszint nyomán beáramló forró tőke pedig akár a kiindulásnál is erősebb szintre tolhatja föl az árfolyamot (láttunk erre példát nem oly rég Magyarországon is).

Első ránézésre tehát vonzónak tűnhet az árfolyamon keresztüli kiigazítás, de a hatásmechanizmusokat végiggondolva ez már nem olyan egyértelmű. Arról nem is beszélve, hogy milyen hatása lenne a jelentősen leértékelődő árfolyamnak a devizahitelesekre, a költségvetésre és az egész gazdaságra nézve.

Persze nem zárhatjuk ki, hogy tényleg 330 Ft lesz az árfolyam. Én azonban óvatosan bánnék az olyan kijelentésekkel, miszerint a forint gyengülni fog, mert „gyengülnie kell”. Bizonyára vannak olyan modellszámítások, amelyek szerint a forint egyensúlyi árfolyama 330 lenne, de ez nem jelenti azt, hogy már holnap vagy valaha ennyi is lesz. Csak egy biztos: hosszú távon mindannyian halottak vagyunk – ahogy ezt Keynes megállapította. Még akkor is, ha utólag mindig sokan vannak, akik tudták és megmondták; hisz „semmi sem könnyebb, mint megjósolni a múltat” –írja a világhírű hálózatkutató, Barabási Albert-László.

Lehet, hogy igaza lesz, a szerzőnek, és akik a forint gyengülésére fogadnak, sokat keresnek az euró-, vagy aranyvételeken, de az is lehet, hogy nem. Én mindenesetre mindannyiunk érdekében azt remélem, hogy a „317-es élményünk” után nem következik egy 330-as.

A szerző közgazdász