Az idézőjelbe tett szakértők a hivatalos szakértők szoktak lenni, akik valamilyen jól hangzó cím birtokában, joviális tekintéllyel, atyáskodóan szokták elmagyarázni, miért van minden úgy jól, ahogy van. Ha ez lehetetlen (mint az iszapnál), akkor „felelősen” nyugalomra intenek: nincs nagy baj, és azt a kicsit is remekül fogják kezelni – akik előidézték.

Amásik sarokban a civil/zöld/rendszerkritikus szervezetek szakértői állnak, általában szimplán „civilekként” bemutatva. Többnyire ők (is) igen jól kvalifikált szakértőkre támaszkodnak, akik nemcsak papírokkal, de gyakorlattal, külföldi munkatapasztalatokkal is rendelkeznek, ezért belülről ismerik azokat az új társadalmi/gazdasági/technológiai paradigmákat, melyeket itt sokan az újdonságoknak kijáró ellenségességgel kezelnek.

A szakértők közül főleg azok dolgoznak nekünk, akik progresszív gondolataikat, tudásukat a gyakran pár évtizedes lemaradásban élő hazai egyetemi, intézeti szférában nem tudják kibontakoztatni, akik nem akartak több kompromisszumot kötni, kiegyezni a langyos középszerrel, a konfliktuskerüléssel, az urambátyámvilággal, nem akartak hallgatni intézményi és politikai érdekek miatt. Alig van olyan egyetemi tanszék, kutatóintézet, melynek költségvetése ne épülne nagy részben olyan pályázati konzorciumokra, külső megrendelésekre, amiket a megrendelőre, partnerre kritikus állásfoglalással kockáztatni lehet. A biotechnológiai cégek, atomerőművek (na melyik?), vegyipari konszernek költségvetése jelentős részben ezt a célt szolgálja.

A Greenpeace pont ezért dolgozik kizárólag magánszemélyek adományaiból, hogy semmiféle függés ne csorbítsa szólás- és mozgásszabadságát. Az örök vészmadár, a „mindenre csak nemet mondó”, szőrös lábú hippi zöldek – konkrétan a Levegő Munkacsoport (LMCS) munkatársai – két alternatív költségvetés kidolgozása közben, 2003-ban, hívták fel a kormány és a hatóságok figyelmét arra, hogy ipari iszaptározóink állapota tragikus, és bármikor katasztrófát okozhatnak. Az egyik ellen pert is indított volna szakértőjük, de az ügyészség leállította, mert a környezetvédelmi felügyelet hivatalos szakértőinek tájékoztatása szerint minden rendben volt a tározókkal. Ezt az ajkai tározó esetében is így találták a katasztrófa előtt két héttel.

Az első hetekben a tájékoztatás minősíthetetlen volt. A kiömlött méreganyagokkal kapcsolatban másodnap az ÁNTSZ a helyszínen 1987-ben végzett méréseikre hivatkozva (!) állapította meg, hogy minden esetleg veszélyes anyag a határérték alatt van. Az MTA harmadnapon nyilatkozott lényegében ugyanígy, és az ÁNTSZ egy héttel a baleset után, friss mérések alapján is ezt erősítette meg. Eközben a zónában több ezer ember tüdeje, bőre, nyálkahártyája érintkezett mérgező anyagok ismeretlen keverékével. Ahhoz, hogy ne szenvedjenek súlyos egészségkárosodást, pontos és őszinte tájékoztatást s megfelelő védőfelszerelést kellett volna kapniuk. Egyik sem történt meg.

Elsőként a Greenpeace állt konkrét mérésekkel a nyilvánosság elé, a katasztrófa negyedik napján. Kétszer annyi arzént találtunk, mint amennyi a vörös iszapban elvileg lehet, a vízelvezető árkokban nagyjából 25-ször annyit, mint amenynyi a talajvízben lehetséges. A két másik vizsgált veszélyes nehézfém, a higany és a króm szintén bőven a határérték fölött volt, és egyik sem fordulhatna elő a vörös iszapban. Méréseinket az osztrák Szövetségi Környezetvédelmi Hivatal végezte, a kontrollelemzéseket pedig az a Bálint Analitika Intézet, ahol az MTA is dolgoztat. Az Akadémia először határozottan cáfolta a higany és a króm jelenlétét, mint később kiderült, ők nem is vizsgálták e két elemet. A versenyhelyzet hatására végre alaposabb méréseket végeztek, és a mieinkhez nagyon hasonló eredményre jutottak. Ezeket 13 nappal (!) a katasztrófa után hozták nyilvánosságra: ekkor hangzottak el az első konkrétumok a hivatalos szervek részéről az iszap összetételével kapcsolatban. S hogy senki meg ne ijedjen, a kapott értékeket a szennyvíziszapra vonatkozó határértékekkel vetették öszsze, holott a trutymó nem őrzött szennyvíziszap-tározóban volt, hanem két hete a levegőben, a kutak mélyén, a vízbázisok közvetlen közelében, a szántóföldeken, az emberek bőrén, légútjaiban és tüdejében. Vagyis a talajra, talajvízre, levegőre megadott határértékek a mérvadók.

A katasztrófa utáni első héten a porszennyezésről elismerték, hogy veszélyes, bár a veszélynek megfelelő védőfelszerelés a Greenpeace emberein kívül csak keveseken volt. Aztán, ahogy közeledett a lakosok visszatelepítése, úgy „javultak” az értékek is, természetesen konkrét számok nélkül. Erről is a Greenpeace hozott nyilvánosságra először pontos számokat, melyek alapján fel se merülhetett volna tömeges emberkísérletként a lakosság visszatelepítése. A hatóságok ellentámadásba mentek át. Először azt mondták, autodidakta bohóckodás, amit csinálunk –pedig kütyüinkre szerintem boldogan elcserélné az övéit bármelyik magyar hatóság, s a Greenpeace szakértői negyvenéves tapasztalattal a hátuk mögött dolgoznak. Aztán azt mondták, ne keltsük a pánikot, hiszen pl. nincs is radioaktív sugárzás – mintha egy szóval is mondtunk volna ilyet. Végül az ő engedélyükhöz kötötték a független mérések publikálását.

A hivatalos tájékoztatás Csernobil után megismert mechanizmusa változatlan. Az állam egyik szerve hibázott, amikor hagyta a súlyos veszélyt jelentő üzem lassú leromlását, meg hogy a vörös iszapon kívül isten tudja miket hordjanak még a tározóba. Az állam másik szerve pedig inkább elfedi a bajt. Az eredmény: több ezer ember, helyi lakosok, a mentésben részt vevők egészségének kockáztatása.

A katasztrófa első hulláma aztán enyhült, a porszennyezés csökkent, és bár messze még a vége, de több ponton kiderült, hogy szerencsénk volt. A veszély enyhülésével elkezdett javulni a hatósági munka minősége is.

A tanulság? Ez ügyben aligha számítok függetlennek, de úgy tűnik: a zöldekre érdemes odafigyelni. Idevágó példa akad elég. A négyes metró kritizálásáért elsősorban például az LMCS kapott hideget-meleget, amikor arról beszéltek, hogy rossz koncepción alapul és szörnyű pazarlás. Azóta a kicsit is tájékozottak rájöttek, hogy tényleg mennyire ráfizetéses a négyes metró. A civileknek köszönhetően lettek az élelmiszerekben található mesterséges adalékok is jogos gyanakvás tárgyai, így lett a DDT nevű ünnepelt csodából tiltott anyag, a dugódíjból, a kerékpáros közlekedésből – mint az autóforgalom alternatívájából – minden parlamenti párt számára evidencia, s az olyan „szélsőséges fantazmagóriáikból” mint a bankadó, a Tobin-adó, világszerte terjedő szabályzási eszköz. Így kezdett el megvalósulni az általuk kidolgozott, zöldenergia-iparra építő gazdaságélénkítés, s lett legalább a szavak szintjén prioritás a gyors vízlevezetés helyett vízmegtartásban gondolkodó, fenntartható vízgazdálkodás, vagy a foglalkoztatásintenzív, minőségi élelmiszereket termelő kisgazdaságokat támogató agrárpolitika. Így épültek be a „szennyező fizet” elv alapján az útdíjakba a kamionok zaj- és légszennyezésének költségei, így vették meg a világ hűtőgépgyártói (Whirlpool, Bosch, Panasonic, LG, Electrolux, Siemens) a Greenpeace által kifejlesztett ózonbarát technikát, a GreenFreezt, mely ma már a világ hűtőszekrényeinek majdnem felében üzemel. És így tovább.

Alig öt éve még mértékadónak tartott véleményformálók is gúnyolódtak azokon, akik „hisznek az éghajlatváltozásban”, ma meg már a kormányok legfőbb feladatuknak tekintik az ellene való védekezést. A tanulságot vonja le mindenki maga.

A szerző a Greenpeace szóvivője