Bauer Tamás: Heller igazsága, Debreczeni igazsága
A megvitatandó kérdés az, hogy mivel járultunk hozzá mi, a demokrácia hívei az elmúlt másfél évtizedben ahhoz, hogy a Fidesz kétharmados többséghez jusson, és ezzel veszélybe kerülhessenek a magyar demokrácia alapjai.
Heller azzal folytatja: „mindez bele volt kódolva a Magyar Köztársaság húszéves történetébe”. Mivel „a politikai osztály bizonyos következetességgel olyan intézményeket hozott létre, úgy cselekedett, döntött és viselkedett, hogy amennyiben megvolt hozzá az akarat, mindennek be kellett következnie”. Vagyis megnyílt az út a demokrácia esküdt ellenségei előtt. Ugyanis: „A pártok és vezetőik, s ez többé-kevésbé minden pártra és vezetőre vonatkozik, a rendszerváltás minden periódusában és ciklusában következetesen előnyben részesítették saját tényleges vagy vélt politikai érdekeiket a jogállamiság szellemével szemben.” Olyan példákat hoz fel erre, mint a köztársasági elnök parlament általi választása a közvetlen választással szemben – Pozsgay győzelmének megakadályozására, a győztest erősítő választási rendszer, a parlamenti küszöb 1994-es felemelése, pártpolitikusok köztársasági elnökké jelölése vagy éppen az, hogy a szabad demokraták 2006-ban bizalmat szavaztak Gyurcsánynak, hogy Orbán ne kerüljön már akkor kormányra. Heller példái – mint arra Debreczeni helyesen rámutat (Heller Ágnes tévedései, október 22.) egytől egyig vitathatók.
A győztest erősítő választási rendszer egészen 2010-ig nem szüntette meg a koalíciós kényszert, a küszöb felemelése egyetlen pártot sem szorított ki az Országgyűlésből, pártpolitikust sok-sok demokráciában jelölnek és választanak köztársasági elnökké, s a szabad demokratáknak méltányolható indítékai voltak arra, hogy 2006 őszén kormányon tartsák Gyurcsányt. Ama állítással is megalapozottan vitatkozik Debreczeni, hogy a magyarokat azért nem zavarja túlzottan a ’89-es alkotmány félretétele, azért nem érzik azt magukénak, mert tárgyalásos átmenetben született, míg a lengyelek, csehszlovákok, románok megküzdöttek a maguk szabadságáért. Igaza van Debreczeninek: ahol tárgyalásokon elérhető volt az átalakulás, ott úgy kellett azt elérni, s hozzátenném, ez nem zavarta amagyarokat abban, hogy a korábbi rendszert egészében vállaló Munkáspártot eleve be se engedjék az új Országgyűlésbe, a korábbi állampárt másik utódpártja pedig egy ciklusra csak kicsiny ellenzéki frakcióhoz jusson.
Nemcsak Heller egyes állításai vitathatók, hanem az is, ahogy az egész politikai osztályról és az egész húsz évről ítélkezik. Debreczeni alapigazsága, hogy Heller ítélete „korántsem érvényes minden pártra, minden vezetőre és minden ciklusra”. Jó irányban keres, amikor azt állítja: ez az ítélet „biztosan nem érvényes a jogállami normákat mindennél többre tartó Antallra és a második ciklusban a kétharmadával vissza nem élő MSZP–SZDSZ-koalícióra.” Ennél többet is mondhatunk, ha bevonjuk a vizsgálódásba a gazdaságpolitikát. Sem a Horn-kormány, sem a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány gazdaságpolitikájáról nem állítható, hogy választási megfontolások vezették volna. Nem állítható ilyesmi a szocialista–szabaddemokrata kormányok szomszédsági politikájáról, európai integrációs politikájáról, oktatás- és egészségpolitikájáról sem: azt tették, amit az ország felemelkedése érdekében amaguk értékrendje alapján helyesnek tartottak, miközben számoltak azzal, hogy számos lépésük átmenetileg vagy tartósan szavazatvesztéssel jár. Ha ítéletet alkotunk az elmúlt húsz évről, a magyar politikai osztály teljesítményéről, akkor ezek a tények sem mellőzhetők. Épp azért adtak bizalmat a szocialisták és a szabad demokraták Gyurcsánynak 2006 őszén, hogy megpróbáljon tovább vinni egy kormányprogramot, amelynek irányát helyesnek tartották, és ezért vállalták a magas politikai árat is. Sem ekkor, sem korábban, a Bokros-csomag idején nem az az önzés jellemezte őket, amelyet Heller a magyar politikai osztály egészének tulajdonít.
Aki látja, mit művel a Fidesz egy fél éve a gazdaságpolitikában, annak el kell fogadnia: helyes lehetett még három és fél évig távol tartani őket a kormányrúdtól. Debreczeni mintha az SZDSZ-nek tulajdonítaná az eredendő bűnt, indokolatlanul. A négyigenes népszavazást és Göncz Árpádnak a médiaügyben tanúsított ellenállását említi ilyen bűnként. Vannak bűnei az SZDSZ-nek, de nem ezek, még szólok róluk. Szemben Debreczeni feltételezésével, a négyigenes népszavazás nem Pozsgayról szólt. Voltak az SZDSZ-ben, akiknek igen, de Kis Jánosnak és Tölgyessy Péternek biztosan nem. Téves Debreczeni feltevése, hogy Pozsgay személye sem változtatott volna az elnöki tisztség jellegén. Ha 1989 novemberében őt köztársasági elnökké választják, egy meghatározó fél esztendőn keresztül ő lett volna az új köztársaság egyetlen, demokratikus választással legitimált tisztségviselője. Függetlenül attól, hogy mi szerepelt az alkotmányban, élni készült ezzel a pozícióval: egy interjúban elmondta, hogy első intézkedése új miniszterelnök kinevezése lesz (mint egy erős francia vagy román elnöknek), s – tőle tudom – arra törekedett volna, hogy a választások utáni kormány az MSZP és az MDF koalíciója legyen. A népszavazás az MSZP ily módon történő hatalmon maradását akadályozta meg – ma is azt gondolom, hogy szerencsés módon.
Attól kezdve, hogy nyilvánosságra került 1991 őszén a Kónya-dolgozat, amely világossá tette, hogy az MDF ellenőrzése alá kívánja vonni a közszolgálati rádiót és televíziót, Göncz elnöknek meg kellett védeni azok függetlenségét. Ezt tette, amíg tehette, alkotmányos feladata szerint.
Helyesen mutat rá Heller a Fidesz ellenzéki magatartásával, a vizitdíjas-tandíjas népszavazás kezdeményezésével kapcsolatban, hogy ez kiemelkedő példája az ország érdekét a párt hatalomszerzési érdekének alárendelő önzésnek, vagyis annak, amit Heller a politikai osztálynak általában felró. Azzal azonban, hogy ezt egy sorba állítja a négyigenes népszavazási kezdeményezéssel s különböző pártok más közjogi lépéseivel, nem a maga jelentőségében mutatja be a magyar demokráciát szétziláló bűnt.
Az eredendő bűnt ugyanis a Fidesz követte el, mégpedig akkor, amikor 1995 márciusában frontális politikai támadást indított a Bokros-csomag ellen, amelynek szükségességéről valójában maga is meg volt győződve – amint ez a kormányprogram 1994. nyári és a költségvetés 1994. őszi vitájában a Fidesz által mondottakból kiderült. Ezzel vette kezdetét a felelős gazdaságpolitika másfél évtizeden át tartó szisztematikus, gátlástalan lejáratása. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a Fidesz ellenfeleinek, a szocialistáknak és szabad demokratáknak a gazdaságpolitikai felelőtlenség és a súlyos választási bukás között kellett választaniuk. Igazi politikai bravúr lett volna olyan középutat találni, hogy ki tudjanak tartani a felelős gazdaságpolitika mellett, és mégis esélyt hagyjanak maguknak a választási sikerre. 2001–2002-ben meg sem próbálkoztak ezzel, a felelőtlen költekezést választották. 2005–2006-ban megpróbálták ugyan, de nem sikerült: hiába ígértek fölöttébb óvatosan, azzal is félrevezették a választókat. Mindkétszer nyertek, de az ország vesztett, és ennek súlyos következményei lettek. 2006 júniusától azután a felelős gazdaságpolitikát választották: az ország nyert – a pénzügyi stabilitás helyreállításával: esélyt a felzárkózásra –, ők pedig hatalmasat buktak.
Ismétlem: a Fidesz teremtett 1995-től olyan helyzetet, amelyben a felelős gazdaságpolitikára nem maradtak olyan politikai lehetőségek Magyarországon, mint civilizált demokráciákban szokásos. Ez sem menti azonban a szocialisták és a szabad demokraták viselkedését: a 2002-es ígéreteket és azok betartását, illetve a 2005-ös döntéseket (adócsökkentés, minimálbér- és nyugdíjemelési programok törvénybe iktatása) és a kampányt. Ekkor valóban az egész politikai osztályra igaz volt Heller állítása, hogy „következetesen előnyben részesítették saját tényleges vagy vélt politikai érdekeiket” az egészséges gazdasági fejlődés szempontjaival szemben. Az 1998-as vereségből a szocialisták és szabad demokraták is azt a következtetést vonták le, hogy – ha több gátlással is – nekik is be kell szállniuk a felelőtlenségek versenyébe. Fél évtizedre be is szálltak. A következmény pedig olyan társadalmi frusztráció, ami miatt a magyar demokrácia egyszerűen elveszítette immunitását a gátlástalan, a fejlett demokráciákban példa nélkül álló populizmussal szemben.
A szocialisták és szabad demokraták jövedelemnövelési és adócsökkentési ígéreteinek első hullámát az ígéretek megvalósítása követte, majd 2005–2006-ban olyan törvények és ígéretek, amelyek azt üzenték: mindez folytatható. Ezek után következett a 2006. júniusi hideg zuhany és az e miatti sokkot mélyen beégető esemény, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése. Nem Őszöd volt a bűn – arra büszke lehet az is, aki elmondta, és azok is, akik a beszédet meghallgatva a benne foglaltak mellé álltak –, hanem amit 2002-ben és 2005–2006-ban tett az MSZP és az SZDSZ, de ezek végső oka is valójában a Fidesz 1995-ös fellépése, és az akkor kialakított magatartás következetes folytatása volt mindmáig. Az így kialakult társadalmi frusztrációnak, a becsapottság milliók által átélt, az MSZP–SZDSZ-re vonatkoztatott érzéséhez hozzáadódott a két kormánypárt körüli, lelepleződött korrupciós ügyek nyomán a meglopottság érzése. Mindennek együttesen, a felkeltett tömeges indulatnak tudom be, hogy 2010 tavaszán is és őszén is kizárólag ennek alapján döntött a választók nagy többsége, s mindmáig nem veszik észre, mit tesz a Fidesz a szabadságunkkal, vagyis az alkotmánnyal.
Mára a Fidesz az önérdekkövető felelőtlenséget tette a magyar pártpolitika normájává, és emiatt sokan megfeledkeznek arról, hogy létezett felelős viselkedés is a magyar politikában, az 1990-es Antalltól az 1995-ös Hornon és Kunczén, a 2006-os Gyurcsányon és Molnár Lajoson át a 2009-es Bajnaiig. Az egykori MDF-ben, az egykori SZDSZ-ben és az MSZP-ben. Ahol ezt sohasem ismerték, ahol mindig csak pártérdek létezett, és sohasem az országé, az a Fidesz. 1994-ig mindent ahhoz igazítottak, hogy hogyan szerezhetnek meg minél többet az MDF-kormánnyal elégedetlenek – liberálisok, baloldaliak – szavazataiból. 1994 óta pedig a szocialista–szabaddemokrata kormányokkal elégedetlenek –minden jobboldali, és emellett liberálisok és baloldaliak – szavazataiból igyekeznek bármi áron minél többet megszerezni.
Ennek a történetnek most a Fidesz a nyertese és Magyarország a vesztese. Azzal is, amit a Fidesz a jogállam ellen, a szabadságunk ellen, és azzal is, amit a gazdaságban, jövendő jólétünk ellen elkövet. Próbáltammegmutatni,miért nem figyel erre egyelőre a többség. Miért van ma szabad keze a Fidesznek a jogállam felszámolására.
A szerző közgazdász
