Névpolitika
Hasonlóképpen: egy mai futballszurkolói törzs bármely vezérének elegendő a bírót (nem, nem az alkotmánybírót! – rossz az, aki rosszra gondol!) valamely számára különösen becses testrészének nevével illetnie ahhoz, hogy az illető bíró (per definitionem: hülyebíró) urává váljon és halált hozó energiával töltse meg a bírói nevezetet: végtére ebben a mágikus névadásban az az erős kívánság is benne foglaltatik, hogy a bíró húzzon el innen a vérbe, de legalábbis szűnjön meg örökre létezni. Ergo: a futballszurkolói törzs tagjai éppanyira mágikusan használják szóban forgó testrészük nevét, mint a polinéziai törzs főnöke. Nem tudják, de teszik.
Csoda-e hát, ha − Max Weber szép szavát idézve − egy tökéletesen varázstalanodott, a kalkulatív, bürokratikus és technikai racionalitás hármas uralma alá hajtott világban a vezető politikusokat − e modern törzsfőnököket − is el-elfogja a mágikus névadás vágya, hogy racionális politizálás helyett egyszerűen névadással, a dolgok − intézmények, események, összefüggések −nevének kicserélésével váljanak a dolgok uraivá és gazdáivá, teremtsenek rendet a kusza teremtményi világban.
A nyilvános térben és kommunikációban használt összes név és elnevezés a hatalom reprezentációját, vagyis mágikus kiterjesztését és térfoglalását szolgálja. A hatalom új nevek alapításával és régi nevek szüntelen lecserélésével biztosítja szimbolikus (mágikus) jelenlétét, ahol ez csak lehetséges. Minél radikálisabb a hatalom, annál inkább. Forradalmi időkben ez a névcserélő buzgalom elérheti a privátszférát is. Az új időszámítást kezdő nagy francia forradalomban és a még ennél is nagyobb orosz forradalomban például nemcsak az intézmények, a napok és hónapok nevét cserélték ki azonnal, de még a keresztnevek egy részét is. Új nevek sokasága került a kalendáriumba.
Az orosz forradalom e tekintetben messzebbre ment, mint a francia: forradalmi szentek és szent fogalmak neveinek sokaságával cserélte le a régi keresztény szentek neveit. Oroszországban ma is nagy számban élnek olyanok, akiknek szülei vagy nagyszülei olyan neveket viselnek vagy viseltek, mint például: Elektrifikacija, Avantgard, Revoljucija (igen, igen, Forradalom!, persze női névként: mondjuk Revoljucija Ivanovna), Marlen (Marx és Lenin neveinek kezdőbetűiből) vagy Trolebuzina (Trockij–Lenin–Buharin–Zinovjev) és persze Sztalina (hogy azért a Nagy Sztalin se maradjon le) és egy utolsó gyöngyszem: Terror (mint fiúnév: „Azonnal gyere haza, Terrorka!”). Olyan ez, mintha Magyarországon, most, a Nagy Áprilisi Forradalom után, amikor − nap mint nap azt halljuk a forradalom vezetőitől − mindennek meg kell változnia (alkotmánynak, törvényeknek, közéleti erkölcsöknek, tabuknak, parancsoknak, céloknak, viszonyoknak, értékeknek, médiának, környezetvédelemnek, iskolának, közbeszerzéseknek, hogy csak néhány dolgot említsünk, a teljesség igénye nélkül), a neveket is megváltoztatnák.
A régi példákat követve a Nagy Áprilisi Forradalom szülte hősökről és fogalmakról nevezhetnék el a forradalmi korszakban születendő gyermekeket, mind az egymilliót. Olyan nevek jöhetnének számításba, mint például Kétharmad (Kovács Kétharmad, Szabó Kétharmad, esetleg: Szabó Ervin Kétharmad, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon) vagy Erőforrás, Összefogás, Egészség, esetleg olyan abreviatúrák, mint Nesze (Nemzeti Összefogás), nem beszélve a Forradalom igaz vezéreinek nevéből képzett nevekről, amelyeket − nomina sunt odiosa − nem szeretnék magam kitalálni. A magyar szülők, akik gyermekeiknek ilyen neveket választanának, egyben a Forradalom iránti hűségükről is tanúságot tehetnének (legújabb felmérések szerint 99 százalék az aránya azoknak, akik szívesen adnának születendő gyermekeiknek ilyen forradalmi neveket).
De lépjünk túl egy kicsit e mai mágián! Nézzük, mi van akkor, ha a névpolitikát az állammá komolyodott forradalom veszi a kezébe. Miért van egyáltalán szükség a dolgok nevének megváltoztatására az állam szempontjából? Azért, mert az államban minden baj, rendetlenség, engedetlenség, viszály abból származik, hogy a szavak elszakadnak a gyakorlattól, a hasznosságtól, a közösség életét szabályozó funkcióiktól.
Minden idők legnagyobb hatású állambölcselője, a névpolitika atyja, Konfuciusz így mutatta be, hová vezet ez a szakadás: „Ha a nevek nem helyesek, akkor a szavak nem felelnek meg (a dolgoknak). Ha a szavak nem felelnek meg (a dolgoknak), akkor a tettek (vagy szolgálatok) nem sikerülnek. Ha a tettek nem sikerülnek, akkor az illem és harmónia nem virágzik, akkor a különböző büntetések nem arányosak (a bűnökkel). Ha pedig a büntetések nem arányosak (a bűnökkel), akkor a nép azt sem tudja, hogyan mozgassa a kezét és a lábát.”
Lássunk erre egyetlen példát a forradalom túlzásait már maga mögött tudó orosz állam névadási gyakorlatából. Alig két hónapja jelentette be Ramzan Kadirov csecsen elnök, hogy már nem elnök többé. A csecsenföldi parlament az ő kezdeményezésére − elsőként az oroszországi köztársaságok közül − egyhangúlag elfogadta, hogy a köztársaság elnökét (prezident reszpubliki) mostantól a köztársaság vezetőjének vagy fejének (glava reszpubliki) nevezzék, lévén, hogy Oroszországnak csak egyetlen elnöke van.
A csecsen elnök, akarom mondani a csecsen köztársaság feje, ha talán nem tudta is, pontosan Konfuciusz bölcs útmutatása szerint járt el: egy helytelenül megnevezett dolognak visszaadta a helyes nevét. Természetesen a csecsen állam bölcsei sokáig tanakodtak, míg a helyes nevet megtalálták: fölmerült a Mekh-da (az Ország vagy Nemzet Atyja) és az Imám elnevezés is, de végül is a dolog maga árulta el nekik a nevét. Ezzel egycsapásra helyreállt az oroszországi álladalomban az egyensúly, megszűnt a dolgok helytelen elnevezéséből fakadó zűrzavar (te is elnök, én is elnök, ki nem elnök, emelje fel a kezét!). Természetesen a névcsere egységesen az orosz föderációt alkotó összes köztársaságra vonatkozik, de csakis akkor, ha ezt ők maguk kérik, mert arról természetesen szó sem lehet, hogy hatalmi diktátummal felülről rendeljenek el névcserét.
Ilyesmiről a köztársaságok ne is álmodjanak! Ez nem férne össze a demokratikus jogállam nevével. Maga Medvegyev elnök, az orosz Jogállam Atyja köti az ebet a karóhoz: nem és nem, névcseréről csakis akkor lehet szó, ha lentről fogalmazódik meg az igény és maguk a köztársaságok kérik, hogy megszűnjék az állam működésében zavarokat keltő helytelen elnevezés: „Ha a Föderáció régiói készek erre, én nem fogok ellenállni neki” − mondta Medvegyev. Annyira nem állna ellent, hogy még annak sem állna ellent, ha a helyi törvényhozási szerveket is átneveznék, mivel ezeket sokhelyütt Állami Dumának nevezik, márpedig Állami Duma is csak egy van Oroszországban. Hasonlóképp nem állna ellen az orosz elnök annak, ha a rendőrség nevét „milicijá”-ról „policijá”-ra változtatnák, ami kétségkívül nagy előrelépés lenne a régóta tervezett átfogó rendőrségi reform terén.
Mi történt most már − a konfuciánus állambölcselet szemüvegén át nézve − az utóbbi években Magyarországon? Nagyon egyszerű: mivel a szavak elszakadtak a dolgoktól, a nevek helytelenek voltak; mivel a nevek helytelenek voltak (nem feleltek meg a dolgoknak), a tettek nem sikerülhettek (kudarcot vallott, egy helyben topogott az ország), ezért a társadalom (nemzet) belső harmóniája felbomlott, a büntetések nem voltak arányban a bűnökkel, végül pedig az emberek azt sem tudták, hogyan mozgassák a kezüket és a lábukat, úgy kellett az államnak rángatnia őket.
Mi következett ebből? Nos, ebből forradalom következett. Vagyis az következett, hogy a helytelen neveket helyes nevekkel kellett kicserélni (magyarán: a dolgokat nevükön kellett nevezni végre!), például a forradalmat helyes nevén forradalomnak (nem pedig parlamenti választásnak!), a nemzeti összefogás rendszerét helyesen nemzeti összefogás rendszerének (nem pedig parlamentáris demokráciának), hasonlóképpen a Nemzeti Erőforrás Minisztériumát nem hol így, hol úgy, öszszevissza − Oktatási és Kulturális Minisztériumnak, Egészségügyi Minisztériumnak, Szociális és Munkaügyi Minisztériumnak −, hanem egységesen, vagyis helyesen Nemzeti Erőforrás Minisztériumának. Ilyen egyszerű.
Ha valaki annyira elvakult, vagy annyira nincs érzéke a mágiához és füle a konfuceánus állambölcselethez, hogy ezek után még mindig azt kérdezi: de miért az a neve a választásnak, hogy forradalom, vagy a demokratikus parlamenti köztársaságnak, hogy Nemzeti Összefogás Rendszere, a kulturális tárcának pedig, hogy Nemzeti Erőforrás Minisztériuma (stb. stb.), akkor talán segít majd neki az eligazodásban az a kis történet, melyet Jean Paulhan, a retorika becsületének egyik huszadik századi védelmezője szeretett idézgetni. Így hangzik: Este, vacsora közben a bölcs rabbi kisfia váratlanul megkérdezi az apjától: „Apa, miért hívják spagettinek, amit eszünk?” A rabbi egy percig gondolkodik, majd nyugodt hangon így válaszol: „Igen egyszerű ez, fiam. Gondolj csak bele: először is annak, amit eszünk, pontosan olyan fehéressárga színe van, mint a spagettinek. Aztán a hossza is pontosan akkora, mint a spagettié. Végezetül pontosan olyan jó ízű is, mint a spagetti. Hát akkor hogyan hívhatnák másként, mint spagettinek?”
