Nemecsek éppen megnyerte a játékot, övé volna a harminc golyó, amikor eléje ugrik az egyik Pásztor, a kisebbik és rákiált: Einstand. A fiúk közül ketten elfutnak, ketten sápadtan állnak a falnál, még a kis Nemecsek mutatkozik a legbátrabbnak, „Kérem, ehhez maguknak nincs joguk” – mondja. „De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat, és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat, és rám kiáltott: »Nem hallottad, hogy einstand?!«” Mintha a varázsszó kimondása rendjén valóvá tenné a kalóztámadást.

Marabu rajza

Ezekben a napokban, a Fidesz akciói, az engedetlen Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálása, ha nem éppen megszüntetése, a magánnyugdíjpénztárak bevételének elvonása láttán aligha akad magyar nyelven iskolázott ember, akinek tudatában fel ne ötlene ez a híres jelenet. A különbség legfeljebb annyi, hogy a német szót egyesek rablásnak, mások a közérdek érvényesítésének fordítják.

A jelenetet nem csak az önkény szorongató leírása miatt érdemes felidéznünk. Figyeljünk fel arra is, hogy a Pásztorok valóságos erőfölényét a megtámadott fiúk félelme sokszorozza meg. Hiába vannak öten, kettejükről biztosan lehet tudni, hogy el fognak futni. Ez teszi a Pásztorokat olyan magabiztossá, a közeledésüket olyan fenyegetővé. Molnár a XX. század első éveiben leírta a jelenséget, amely végigkísérte a századot, és máig sem múlt el: a kiszolgáltatottak önfeladó, önveszélyes félelmét.

Az Alkotmánybíróság épülete előtt állunk, az Alkotmánybíróság, az alkotmányosság védelme érdekében jöttünk ide. Az AB története, mint minden jelentős intézményé, a nagyszerű és a nagyon is vitatható döntések krónikája. Magam részéről a nagyszerű döntések között tartom számon az 1994-es határozatot, amely az információs önrendelkezési jog elve alapján mindenkinek jogot adott arra, hogy megismerje azokat az iratokat, melyeket a volt állambiztonsági szervezet készített róla. Azóta magukat baloldalinak nevező és magukat jobboldalinak nevező kormányok váltották egymást, de egyik sem volt képes rá, hogy ezt a határozatot maradéktalanul végrehajtsa.

Nagyszerű határozatnak vélem azt is, amely – számos régi demokráciának is példát mutatva – megszüntette a hivatalos személy megsértésének büntetőjogi tényállását. Szabadon szidalmazhatom a köztársaság elnökét, a miniszterelnököt – nem a büntetőjogi következményektől való félelem, csupán a jó ízlés tart vissza attól, hogy ezt most nyomban megtegyem. De persze voltak bőven olyan döntések is, amelyeket hibásnak tartok, amelyekkel az AB politikai vagy világnézeti elvárásoknak akart megfelelni, és amelyeknél az érvelés minősége is gyenge volt.

Ilyen volt pl. az a határozat, amely alkotmányosnak minősítette a könnyű drogok fogyasztásának kriminalizálását. „Az alkoholfogyasztás kockázatai (…) messze elmaradnak a kábítószer okozta veszélyektől” – állította az indokolás. Magyarország a félmillió alkoholista országa, évente négy-ötezer ember hal meg alkohol okozta betegségekben. Az alkotmánybírák megkérdezhettek volna néhány nőt és gyereket, akiket naponta ütlegel az alkoholista családfő. Olyat ellenben még nem hallottam, hogy valaki egy marihuánás cigaretta elszívása után verte szét a családját. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy tiltsák be a sörivást. Különösen a vörösbor betiltását nehezményezném. Csak annyit gondolok: hagyják békin az embereket.

Az Alkotmánybíróság nemegyszer tett keresztbe a kormányoknak. Még szabad demokrata képviselőként mélységesen felháborított, hogy alkotmányellenesnek minősítették a Bokros-csomag számos intézkedését. Úgy véltem, felelőtlenül akadályozzák a program végrehajtását, amelynek az volt a célja, hogy elhárítsa az országot fenyegető pénzügyi csődöt. Utólag be kellett látnom: igazuk volt abban, hogy a kormánynak még válságos körülmények között is gondoskodnia kell arról, hogy az „emberek” – hadd használjam én is ezt a divatos szót – felkészülhessenek az új helyzetre. Azt viszont azóta sem sikerült belátnom, hogyan engedhette meg az AB a népszavazást a vizitdíj és a tandíj kérdésében, éppen akkor, amikor a vizitdíj révén kezdett egyensúlyba kerülni a társadalombiztosítási kassza, és csökkenésnek indult a hálapénzek öszszege is.

Húszéves története során bírálták (bíráltuk) és szidták (szidtuk) az Alkotmánybíróságot eleget, ki-ki hol jogérzéke, hol politikai álláspontja alapján. Egy dolog azonban eddig soha komolyan szóba sem került. Az, hogy a törvényhozás megfossza az AB-t attól, ami a létezésének a lényege: a törvények alkotmányossági vizsgálatának és megsemmisítésének a jogától.

A Bokroscsomag idején az MSZP–SZDSZ-koalíció kétharmados többséggel rendelkezett. De az nem jutott eszébe még Horn Gyulának sem, hogy a Bokros-csomag megnyirbálására válaszul az AB-t fossza meg a jogaitól. Néhány hónappal ezelőtt a jogállam hívei azért tiltakoztak, mert a Fidesz megváltoztatta az alkotmánybírók jelölésének módját, a maga kádereit öltöztetve be az alkotmánybírók talárjába. Most mégis kénytelenek voltunk idejönni, hogy védelmünkbe vegyük ennek a korántsem optimális öszszetételű testületnek a jogait.

Az AB döntése kapcsán megint felvethető az igazság és a jog konfliktusa. Mert kit ne háborítottak volna fel a BKV-vezetők csillagászati összegű végkielégítései. A fővárosi közműcégek elbocsátott igazgatói szintén hatalmas összegek várományosai. A Fővárosi Csatornázási Művek vezérigazgatóját 18 millió, a Vízművekét majdnem 20 millió, a Közterületfenntartóét 22 és fél millió forint végkielégítés illetné meg, az éllovas pedig a Fővárosi Gázművek vezérigazgatója a maga 44 milliós végkielégítésével. Az igazságérzetnek ezzel a felhorkanásával szemben keveseket érdekel a viszszaható hatályú törvényalkotás alkotmányos tilalma. Lendvai Ildikó azt javasolta, érvényesüljön a visszaható hatály 2002-ig.

A Magyar Fejlesztési Banknak az első Orbán-kormánnyal együtt távozó vezetője ugyanis különböző jogcímeken kb. 130 millió forintot kapott, és még jó néhány Fideszkáder távozott kiugró összegű juttatásokkal. De persze a Fidesz-kinevezettek nagy összegű végkielégítése – maga a jó erkölcs. Csakhogy ezeknek az összegeknek a lobogtatása a jogszabályi környezetük értelmezése nélkül színtiszta demagógia. Az AB helyesen mutatott rá, a köztisztviselők és közalkalmazottak javadalmazását és végkielégítését jogszabályok határozzák meg, ezektől eltérni általában nem lehet. Ha tehát egy köztisztviselő vagy közalkalmazott végkielégítését a jogszabályoknak megfelelően állapították meg, annak bármiféle megnyirbálása jogsértés.

Ez a miniszterek esetében is igaz. Hiába ismételgeti a kormányfő szóvivője, hogy a miniszterek „egyetlen fillér fizetést sem érdemeltek volna a gyalázatos teljesítményükért”. Ez pusztán politikai kijelentés, amelynek közvetlen jogkövetkezménye egy jogállamban nem lehet. Ez olyan, mintha a vendéglőben az ebéd elfogyasztása után kijelentenénk: olyan csapnivaló volt, hogy nem fi zetünk érte.

Az AB határozata egyáltalán nem zárta ki, hogy a kiugróan magas végkielégítéseket különadó sújtsa. De erre csak akkor kerülhet sor, ha a kifizetendő összeg magasabb, mint amennyi a jogszabályok értelmében jár. Az eltérést egyedi eljárásban kell vizsgálni. A kormányt láthatólag az sem érdekelte, hogy az AB arany hidat kovácsolt a számára, hogy elérhesse célját, s nem foglalkozott a részletekre vonatkozó kritikai megjegyzésekkel sem, hanem változatlan formában terjesztette be másodjára is a törvényjavaslatot. Ez az, amit hatalmi gőgnek neveznek. Vagy hatalmi lufinak. Az efféle lufik azonban előbb-utóbb ki szoktak pukkadni. Szégyenbe hozva azokat, akik eszementen csak fújták, fújták a buborékot.

Végighallgatva az einstand történetét Boka szólal meg: „Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog!”. Megszólalása nyomán a fiúkban fellobban a tettvágy. „Mert ha Boka mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!” Erre van nekünk is szükségünk. Nem úgy értem, hogy várjunk a szabadító Lohengrinre, aki megérkezik a semmiből és a kardjával igazságot tesz. Lohengrin nem jön, karizmatikus vezérből pedig túlkínálat van. Nincs igényünk olyan vezérre, aki kéthetenként új programokkal bűvöli el a híveit, de semmit sem tud megvalósítani belőlük. De olyan vezérre sincs, aki azt hiszi, az egyszer megszerzett többségével mindent megtehet. Aki azt képzeli, a magyar alkotmány felett csak a jóisten van meg persze ő maga. Nem vezérre van szükségünk. Saját magunkban kell felfedeznünk Bokát: a felháborodás és a higgadt kivárás együttes képességét.

Tegnap a Charta tüntetésén néhányan Orbán Viktor lemondását követelték. Édes muzsika ez a narancsuralmista füleknek, hisz komolyan venni nyilván nem lehet. A Fidesz nagy fölénnyel megnyerte a választást, a népszuverenitást tagadja, aki percenként Hitlert, Weimart, diktatúrát kiált, a demokrácia végével riogat. Aki abban reménykedik, hogy a narancsuralom hamarosan összeomlik, éppen olyan rossz politikus, mint aki attól tart, hogy évtizedekig fog tartani. A Fidesz megnyerte a választást, de el is fogja veszíteni. Az AB jogainak megnyirbálása viszonylag keveseket távolít el a Fidesztől. De ha a kormány a befizetett nyugdíjjárulékot beolvasztja a költségvetésébe, sokan kezdenek majd aggódni a majdani nyugdíjuk miatt.

Köztisztviselők elbocsátása mélyreható reform nélkül a közszolgálat minőségét rontja, és nagyarányú munkanélküliséget teremt éppen a középosztályban. Rettegve az indokolás nélküli elbocsátástól, sokan fogják megkérdezni magukban: jól tették-e, hogy a Fideszre szavaztak. És ezerszer meggondolják, hogy újból rá szavazzanak. Ha egy párt népszerűsége megroppan, minden trükk, amelyet a hatalma biztosítására kiötlött, a visszájára, ellene fordul. De a narancsuralom jövője nemcsak a Fidesz népszerűségvesztésétől függ, hanem attól is, hogy lesz-e kire szavazni a Fidesz ellenében. Lengyelországban a szélsőséges, populista Kaczynski-kormány uralma hamar véget ért, mert a posztkommunista baloldal és a jobboldali populizmus bukása után talpon maradt egy konzervatív-liberális párt, amely át tudta venni a kormányzást.

Magyarországon a demokrácia jövője nagymértékben attól függ, létrejön-e egy hiteles, erős centrumpárt, amely elutasítja mind a szocialista, mind a jobboldali demagógiát, amely elviseli, hogy az SZDSZ hajdani, úgynevezett holdudvara kígyót-békát kiabáljon rá, mert nem akarja megismételni az SZDSZ öngyilkos tévedését, az összeolvadást a szocialistákkal. Hogy növekedésnek indul-e egy olyan párt, amely képes a felháborodásra, a fajsúlyos tiltakozásra, de a kivárásra, a higgadt építkezésre is. Amely képes különállása megőrzésére, de a megfelelő pillanatban képes a partnerségre, a szövetségkötésre is. Amely nagy pártként is képes ragaszkodni ahhoz, hogy lehet más a politika. Mert soha ennyire nem volt szükségünk még rá, hogy végre valóban más legyen.

A Lehet Más a Politika november 3-i tüntetésén elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A szerző publicista