Ha egy emberrel történik meg az, ami Magyarországon az utóbbi években egy ország népével, hogy évtizedekkel ugrik vissza az időben, és elfelejti, kitörli az emlékezetéből a történteket, akkor orvosi segítségre szorul. Az emlékezetét vesztett ember nem tudja, kicsoda ő, kivel kell azonosulnia, mik a gyökerei, mi következik a múltjából, mit kezdhet a jövőjével.

Mégis, ma, 2010-ben Magyarországon előráncigálhat bárki királyt, királynét a történelmi arcképcsarnokból, hiszen úgy szerették ők a magyarokat (különösen Ferenc József, mint köztudott, csak tessék megnézni 1848–49-et és az első világháborút), előráncigálhatja a monarchiabeli címert (lásd a köztársasági elnöki honlapot), hiszen demokráciában élünk, ahol mindent szabad (egyre aktuálisabb az Állatfarm olvasása), visszaléphet egy olyan korba, ahol a kereszténység szó használata valamifajta elitizmust sugallhat, sürgősen bele kell applikálni hát az alkotmányba, hiszen aki más vallású, vagy nem vallásos, az nem számít.

Ma Magyarországon elsőrendű művészeket ítélnének feledésre, hogy a politikai indokok alapján elsőrendűnek nyilvánított többedrangúaknak helye legyen. Ma Magyarországon normális dolog az, ha valaki 1914-ben vagy 1944-ben elnyiszálja a történelem fonalát és a mával köti össze.

Azok a hazafiak („Az én szülőhazámban is ismerik azt a szót, hogy hazafi, hogyne ismernék. De azt tartják, hogy amelyik ember nagy hazafi, az elől át kell menni az utca túlsó oldalára, mert az kötekedő, részeges, garázda, bicskás” – írta Móra Ferenc), akik 1956 szellemiségének feléledését látták a rendszerváltásban, és kétségük sincs az iránt, hogy helyes volte fegyveres felkelést szervezni az akkori rendszer ellen, ugyan honnan veszik a jogot ahhoz, hogy például Ságvári Endrét és számtalan hozzá hasonló ellenállót más mércével mérjenek? Fegyvert ragadó bolsevik? (Árulják már el a penetránsan bolsevikozók, hogy ennek az orosz történelemből átvett kifejezésnek milyen többletjelentést tulajdonítanak!?) Nyugat-Európában a megszálló, fasiszta német hatalom és a velük együttműködő, kollaboráns szervezetek, kormányok ellen harcolókat vagy emléküket tisztelettel veszik körül, itt Magyarországon pedig bolsevik gyilkosnak nevezik őket.

Hát micsoda egy ország ez?

Ez az előre-hátra táncolgatás, ez a diktatúraimádat, a magyar emberek túlnyomó részének feltétel nélküli lojalitása az éppen fennálló hatalomhoz, tetemesen járult hozzá a magyar történelem nagy kudarcaihoz.

Milyen alapon tarthatná különbnek magát egy olyan rendszer, amely vörösterrort emleget fehérterror emlegetése nélkül, különbnek bárki, aki szobrokat rombol, történelmet retusál, könyvtár-, iskola-, intézményneveket változtatna meg, az amnéziát normális állapotnak tekinti, a baloldaliakat lebolsevistázza, milyen alapon ítélkezik bárki ilyen diktatórikus módon egy előző diktatúra felett?

Sándor Hanna