Előrebocsátom, hogy a határozat nem az ottani nyugdíjalapok – bő egy évvel később bekövetkező – államosítására vonatkozott, hanem argentin államkötvényeket birtokló, ámde (az ottani totális csőd miatt) 2002 óta pénzükhöz nem jutó német állampolgárok német bíróságokhoz benyújtott kártalanítási kereseteire. Mégis érdemes némi boncolgatásra. Akkor tudniillik, amikor az Orbán-kormány felfüggesztette magánszemélyek nyugdíjjárulékainak magánszámlákra való átutalását, nem teljesített egy kötelezettséget, amely a pénztárak és ügyfeleik közötti magánjogi szerződésből reá nézve származott. Épp úgy jogot sértett, mint – a német alkotmánybíróság szerint legalábbis – az argentin kormány.

Ez azonban nem a történet vége, hanem az eleje. Éspedig azért, mert a „nemzetközi jogra” való hivatkozás esetünkben irrelevánsnak tűnik. A járulékelvonásokatMagyarországon nem lehet a nemzetközi jogra való hivatkozással semmissé nyilvánítani, de ha lehetne, akkor is találtatik egérút. Akadt tudniillik egy német alkotmánybíró, aki a bevezetőben említett határozathoz „a jog általános elveire” hivatkozva olyképpen csatolt erőteljes különvéleményt, hogy a közjó (bien commun) védelmében az argentin államnak igenis joga volt nem fizetni az általa kibocsátott államkötvények külföldi tulajdonosainak, mert ezzel polgárai „életét és egészségét” védelmezte.

Ha ezt az okoskodást rávetítjük a magyar esetre, akkor a nap végén még az is kiderülhet, hogy az adócsökkentések fedezetének előteremtése végett a magyar államnak is joga van/ volt nem fizetni, vagy a fizetéseket visszatartani. Az idézett német alkotmánybírósági határozatból azonban idehaza se pró, se kontra nem lehet közvetlenül érvényes érveket meríteni. Vagy mégis?

Ha a dolgot arra egyszerűsítjük le, hogy az államnak bizonyos magánjogi szerződésekkel kapcsolatban kötelezettségei vannak, akkor azt kell mondanom, hogy az Orbán-kormánynak lehetett félnivalója a magyar Alkotmánybíróságtól. Az Európai Unió alapjogi chartájának 17. paragrafusa ugyanis vagyonvédelmet garantál. Ha a magyar alkotmánybírák úgy döntöttek volna, hogy a magánszámlákon megjelenő, illetve meg nem jelenő nyugdíjjárulékok magánvagyonelemek, akkor érvelhettek volna azzal, hogy az adott esetben ez az uniós garancia sérült.

Ámde! Az idézett 17. paragrafus nem zárja ki azt, hogy „közérdek” fennforgása esetén (és kártalanítással kiegészülve) a vagyonvesztés legitimálható! Ennek tudatában az alkotmánybíráknak azt kellett volna fontolóra venniük, hogy 1. a „járulékeinstandolás” kimeríti-e a közérdek fogalmát?, 2. van-e kártalanítás? Ha a válasz igenlő lett volna, amit kétlek, Orbánéknak semmi okuk az idegeskedésre. Minthogy azonban némi kockázat látszott lenni, inkább „megelőző csapást” mértek az AB járulékmérlegelési illetékességére. S ilyenformán: magára a magyar alkotmányra.