Becslések szerint Afrikában található a világ olajtartalékainak és legfontosabb fémkészleteinek (például a kobalténak) tíz százaléka. A Dél-afrikai Köztársaság egymaga a világ aranykészleteinek negyven százalékával rendelkezik, s ennek értéke a pénzügyi világválság miatt az egekbe szökött. Afrika mezőgazdasági potenciálja alig változott.

Hosszú távon az afrikai árukra, földre, munkaerőre irányuló kereslet valószínűleg csökkeni fog. A fent említett fordulatban jelentős szerepet játszott Kína, mely 2003 óta ötszörösére növelte kereskedelmi forgalmát Afrikával. A fordulat világszerte, így Európában és az Egyesült Államokban is arra ösztönözte a befektetőket, hogy gondolják újra afrikai befektetési politikájukat. Ezzel több milliárd dollárnyi befektetés érkezett a régióba. A beáramló tőke idén az IMF előrejelzése szerint 4,7 százalékos növekedést eredményezett a szubszaharai Afrikában. Jövőre a növekedés megközelíti majd a hat százalékot.

Míg azonban az afrikai külkereskedelem növekvő tendenciája változhat, az öszszetétele – nyersanyagexport és készáruimport – sajnos nem.

A térség legnagyobb részének függetlenné válása óta eltelt fél évszázad alatt a szubszaharai Afrika sok lehetőséget elszalasztott. Az 1960-as években a világgazdaság tartós fellendülése adott esélyt Afrikának, hogy külkereskedelmi többletét megtakarítsa, feldolgozóipari beruházásokba fektesse, s növelje termelékenységét. Afrika fogyasztási javak vásárlásával elszalasztotta az alkalmat. Ez a tény jól tükrözi az afrikai elit legrosszabb arcát. Több száz évvel ezelőtt sok afrikai uralkodó lekötelezte magát a feltörekvő nyugati birodalmi erők mellett, amelyek igyekeztek megakadályozni a helyi ipar fejlődését Afrikában már a gyarmatosítás előtt is. Ezek az uralkodók ahelyett, hogy saját termékek gyártását ösztönözték volna, inkább meghozatták Európából, amire igényük volt – rabszolgákért cserébe. Az import legnagyobbrészt üveggyöngyökből, alkoholból és főleg fegyverekből állt, s ezek a fegyverek lehetővé tették az uralkodók számára, hogy még kegyetlenebbül bánjanak népeikel. Ez a rendszer kétségtelenül Afrika „partnereinek” hajtott hasznot, de az afrikai elit készséges és tevékeny közreműködése nélkül nem működhetett volna.

Amikor a XIX. század közepén eltörölték a rabszolgaságot, a rabszolga-kereskedelem árukereskedelemmé alakult át. Az 1960-as évek elején, amikor tombolt a hidegháború, sok afrikai vezető kijátszotta a Nyugatot a szovjet tömbbel szemben, hogy otthon fenntarthassa a rablógazdálkodást. Ma is ennek fenntartása a céljuk, amiben elsősorban Kína, de Irán, Venezuela, India és Brazília is segíti őket.

Az elit hálózatok továbbra is összejátszanak a külföldi tőkével a honi gazdaság kizsigerelésében, hogy megtartsák kivételezett helyzetüket: luxusautóflottáikat, magánrepülőgépeiket, az adóparadicsomokban vezetett bankszámláikat, külföldi ingatlanaikat, fegyvereiket stb. A hazai érdekek megvetése kiterjed az egészségügyre és az oktatásra is. Ahelyett, hogy befektetnének e létfontosságú szektorokba, az afrikai vezetők előszeretettel gyógyíttatják magukat a tengerentúl, gyermekeiket pedig szintén a távolban taníttatják.

Ennek a kizsákmányoló politikának mély gyökerei vannak. Még az a kevés szakszervezeti aktivista, értelmiségi is, aki szembe szállhatna ezekkel a rezsimekkel, inkább azt keresi, miként férhetne hozzá ő is a húsosfazékhoz.

Aki pedig a nemzeti és nemzetközi civil szervezetektől várja a megváltást, szintén csalódni fog. Ha némelyikük ér is el komoly eredményeket az afrikai szegénység ellen vívott harcban, döntő többségük a Nyugat kollaboránsa vagy az elit peremembereinek gyűjtőhelye, akik a nyomorból igyekeznek hasznot húzni.

A Financial Timesban június elsején megjelent becslés szerint 1970 óta egyre növekvő mértékű tőkekivonással legalább 854 milliárd dollárt (702,6 milliárd eurót) szivattyúztak ki Afrikából. De még ennél is súlyosabb kárt okozott az világszerte elterjedt felfogás, miszerint Afrika a „világ szeméttelepe”. Eltekintve a háború sújtotta övezetektől, Afrikában népesség 60 százalékát teszik ki a fiatalok, akik között sokkal többen vannak, akik készek vállalni minden veszélyt, hogy elhagyják hazájukat. A rabszolgahajók utódait ma önkéntes „deportálandók” rohanják meg Afrika partjainál.

Az ezredfordulón az afrikai egyházi vezetők a Szenegálhoz tartozó Gorée-szigeten rendezett találkozójukon sürgették, hogy mérjék fel: mekkora rész hárul afrikaiakra a rabszolga-kereskedelem felelősségéből. Ez a felhívás válasz nélkül maradt. A felelősség tagadása, elhárítása továbbra is szinte egyöntetű. Azokat a történészeket és másokat, akik megtörik a hallgatást, megbélyegzik, hogy úgymond elárulják a feketék ügyét.

Ám az igazságot nem lehet eltagadni. Az afrikai országok sokasága éppen a rabszolga ethosz miatt küzd krónikus vezetési és kormányzási válsággal. Ha az afrikaiak változtatni akarnak ezen, nem úszhatják meg a maguk történészvitáját, a kollektív szembenézést azzal, hogy mekkora felelősség terheli saját elitjüket az országukban uralkodó nyomorért.

A szerző közgazdász, az Afrikai Fejlesztési Bank vezetőségének korábbi tagja (Szenegál)