Lóverseny, kaszinó, tudós társaság, gőzmalom, -hajó, -mozdony, szabad hitelpiac, alkotmányos képviseleti monarchia – ezek a kor Nyugatának találmányai, nincs bennünk semmi sajátosan magyar. Az anglomán gróf egy Angliában látott híd klónját építtette angol tervezővel a Duna fölé. Naplójának bevallotta: „Magyarország csaknem a legkevésbé tetszik nekem mindama országok közül, miket ismerek.” És a naplóban ezerszer leírta, amilyen nyelven épp az eszébe jutott: Magyarország halott. „Bármi, amit a felvirágoztatásáért teszek – olyan, mintha hullát balzsamoznék.” S ez azért van így, „jövendőnk” azért „aggasztóbb, mint bármikor ezelőtt”, mert a példakövetésben rosszak vagyunk, „helyes példákat követni, s rossz példáktul óvakodni nemigen tudó vérünk is csak saját kárán fog tanulni”, sápítozott a gróf egy akadémiai elnöki megnyitó unott hallgatósága előtt.

Vasút vagy halál, huhogták Stephenson úr innovációjának magyarországi hívei arra hivatkozva, hogy a magyar föld kincsei eladhatatlanok, amíg annyiba kerül a szállításuk szekéren száz kilométerenként, amennyiért megtermelték őket. A vasút „ocsmány és veszedelmes féreg, valami ijesztő ördögállat, mely mindent elemészt, ami szép, és mindent elrondít, ami tiszta”, mondta a derék és romlatlan erdélyi nép – Wass Albert gróf ábrázolásában.

Már I. István is azért lett szent, mert Magyarországot betagolta a kor Európájának szerkezetébe, tűzzel-vassal terjesztette a fölfogást, hogy egyetlen szerves emberi közösség létezik, az univerzális egyház: Krisztus teste, mely minden világi és egyházi hatalmat magába foglal, s a királyságok csupán ennek részei, melyeket királyaik Krisztus helytartójaként, kvázi hivatalnokaként irányítanak.

Ezer éve hiába keresik, akik keresik, a szuverenitást a korszak legsikeresebb, a nemzetközi „szinergiák” kihasználására legjobb politikai, gazdasági keretein kívül. Csak nyomort s rabságot találnak, teremtenek. Nálunk is, másutt is. Afrikától Észak-Koreáig.

Az önsorsrontásnak, önnyomorításnak, önbilincselésnek időnként lehet többsége, de jövője soha. Az a mi szerencsénk, hogy a második Orbán-kormány számára már nincs élet az Európai Unión kívül. Ha az unió rászól, Orbán Viktor haptákba vágja magát, és nem herdálja a pénzünket úgy, ahogy szeretné. Nagyon igazuk volt a Fidesz politikusainak, amikor nehezményezték, hogy az EU 2006-ban bűnös késéssel szólt rá a költségvetéssel trükköző Gyurcsány-kormányra, s ez nekünk nagyon sokba került.

Pedig mennyivel kevesebb volt még akkor a számonkérnivaló! Annál jobb minékünk (kisebbségben élő nemzettársainknak pláne!), minél több eszköz és hajlandóság van az unióban arra, hogy megakadályozza tagállamainak kormányait zsebünk és szabadságunk kiürítésében. „Magyarország a nemzetközi jog- és értékközösség része. Kötelezi a nemzetközi jog és a magyar államnak az emberi jogok immár különféle generációira és részleteire vonatkozó egyezményekben vállalt kötelezettségei. E területen inkább azt kell meggondolnia, kíván-e, és hogyan tud a vállaltnál erősebb védelmet biztosítani” – írta az alkotmányossági válság kitörése előtt pár nappal (HVG, október 23.) Sólyom László, a Magyar Köztársaság ez idáig utolsó szuverén elnöke.