Az állami nyugdíjrendszer – mondta akkor az elnök asszony – megvédi az embereket a magánalapok magas működtetési költségeitől és alacsony hozamaitól. Ha valaki ma ilyesmit hall Magyarországon (ahol látszólag csak átmenetileg, bár a miniszterelnök szerint meglehet, véglegesen) államosították az egyéni nyugdíjszámlákra való befizetéseket, ne csodálkozzék: nincsen új a nap alatt. Abban az értelemben végképp nincs, hogy az akkori világban minden pénzügyi elemző világosan látta: Argentínában egyáltalán nem a nyugdíjasok védelméről, hanem valami egészen másról volt szó. Egyfelől arról, hogy az ottani kormánynak sürgős forrásokat kellett találnia az államadósság törlesztéséhez; másfelől arról, hogy ugyancsak forrásokra volt szükség a jóléti (szavazatnyerő) programok folytatásához. Az „einstandolt” magánpénz vagy annak nagy része nyilvánvaló közkiadási célokat szolgált.

Mindig másról van szó, mint amit hivatalos helyeken mondanak. Hogy valójában miről, azt a tőle megszokott finom, diplomáciai nyelven az IMF Budapesten járt delegációja is megsúgta: „A társadalombiztosítási befizetéseknek magánnyugdíjalapokból a költségvetésbe való átirányítása javítani fogja ugyan az államháztartás egyensúlyát, de növeli annak kockázatát, hogy a pénzt költségvetési kiadásokra fordítják”. Tiszta Argentína.

Ha tetszettünk figyelni, akkor a „magyarfelelős” Rosenberg úr nem azt mondta, hogy a pénz a magánnyugdíjalapokból az állami nyugdíjalapba vándorol (nyugdíjra költik), hanem azt, hogy egyenest a költségvetésbe, ahol aztán már nem lehet az útját követni.

Vagyunk néhányan, akit a diplomatikus beszéd nem kötelez. Szinte halálos biztonsággal meg tudjuk jósolni, hogy a 2011 végéig a költségvetésbe befolyó közel 400 milliárd forint az Orbán-kormány adócsökkentő intézkedéseihez nyújt átmeneti fedezetet. Ha az intézkedés marad 2012-ben és azután is, akkor már nem csak azokhoz, hiszen 2011 végétől törlesztenünk kell az unió és az IMF hatalmas, 2008-ban fölvett kölcsönét. A tartós – argentin típusú – államosításnak tehát erős a valószínűsége, és még az sem kizárt, hogy a magyar járulékosok fele önként tér vissza az állami rendszerbe, ahol ugyan a pénzének semmi hozama nem lesz, de legalább félnie sem kell attól, amit bebeszéltek neki: befizetései „eltőzsdézésétől”.

Ehhez csak annyit, hogy a nyugdíjrendszer „magánpillérének” mindig is megvolt a maga kockázata, függően a pénzvilág mindenkori állapotától. Befektetéseikkel, kivált a külföldiekkel, az argentin alapok – két válságban – összehasonlíthatatlanul nagyobbat „buktak”, mint a magyarok. De akiket rossz időkben erőszakkal kivettek a magánalapokból, azoktól ugyanazzal a mozdulattal el is vették az esélyt arra, amiről a kapitalizmusnak ez a fejezete szól: hogy jó időkben a nyugdíjbefizetéseikből hozamokat érjenek el, s ezek áldásait öregkorukban élvezzék. Márpedig a világgazdaság előbbutóbb talpra áll, s akkor az állam pajzsa mögé bújtak irigyen szemlélik majd a tőzsdén gazdagodó társaikat.