– Ne haragudj, de ide tudnád adni a mobilodat egy pillanatra? Elrohantam hazulról, az enyémet idegességemben otthon felejtettem, és most föl akarom hívni a páromat.

Nézek rá, s az vágódik az agyamba, hogy ez vajon mennyire életszerű. Tényleg otthon felejtette a telefonját? Tényleg a párját akarja fölhívni? S ha nem, akkor mit akar? Nem látszik utcanőnek. Talán ki akar rabolni? De hát hogyan is rabolhatna ki egy nő? A százhetven centis magasságommal én se vagyok nagy darab, ő viszont alig ér a vállamig. Elérti a pillantásomat, nagyot szippant a cigarettájából, s kissé rekedt hangon fölnevet:

– Ne izgulj, nem szaladok el vele. Csak nagyon fontos lenne.

Már fogalmazom magamban a mentegetőző szavakat – „bocsi, rohannom kell, szia” –, amikor meglepetésemre a kezem belenyúl a belső zsebembe, előveszi a mobilomat, a nő kezébe adja, s a következő pillanatban már hallom is a hangomat:

– Tessék, telefonálj nyugodtan.

Sőt amíg a billentyűket nyomogatja, még egy gyönge poénra is telik tőlem:

– Remélem, nem Japánban hívod, höhöhö.

De rám se pillant, nem is válaszol, hanem a füléhez kapja a telefont, vár, vár, vár, majd pár másodperc múlva beleüvölt:

– Na helló, te szemét, hát ide figyelj, mire hazamegyek, hurcolkodj el otthonról, mert ha ott találom a tetves cuccodat, kivágom az utcára, oké? És ha még egyszer meglátlak ebben a büdös életben, kikaparom a szemed, te állat! Szóval mész a francba el, oké?

Behúzom a nyakamat, s önkéntelenül hátrébb lépek. Jobb ilyenkor biztonságban lenni.

– Nem érdekel, hogy mit dumálsz – harsog a nő tovább –, téged se érdekeljen, hogy én mit csinálok, oké? Hogyhogy milyen számról hívlak? Mit érdekel az téged, te szemét? Inkább azzal foglalkozzál, hogy most nagyon gyorsan kapd össze magad, és húzzál el te a jó büdös francba, mire hazamegyek, oké?

Majd kinyomja a hívást, hanyagul odadobja nekem a mobilt, s azt mondja:

– Köszi a telót. Na csá. És otthagy. Én meg ott maradok egyedül, s izzadni kezd a homlokom, pedig erősen lehűlt már a levegő.

Majd a következő pillanatban megcsörren a mobilom. Nézem a kijelzőt: ismeretlen szám. Fölveszem.

– Igen, tessék – mondom, mire a telefonban felüvölt egy sértett hím:

– Ki a franc vagy te?! Téged szedett össze a csajom?! Jól kezdi, sóhajtom magamban, s átfut rajtam a gondolat, hogy mielőtt odaadtam volna a mobilomat annak a nőnek, le kellett volna tiltanom a saját számom kiírását. De most már késő.

– Nézd, az teljesen mindegy, hogy én ki vagyok –magyarázom –, az előbb idejött hozzám egy vadidegen nő, elkérte a mobilom, fölhívott valakit, elküldte a fenébe, visszaadta a telót, és azt mondta, hogy csá. Mire fölhív egy vadidegen pasas, ez vagy te, és üvöltözik velem.

Mire a vonal másik végén felhorkan a hím:

– Ezt a hülye dumát...! Hát azt hiszed, hogy én ezt beveszem? Szerinted mennyire hihető a sztorid, haver?

Akármilyen hevesen ver a szívem, erre mégis elnevetem magam:

– Höhöhö, folyton ezt kérdezik, amikor az ilyesmit megírom. Sosem hiszik el, hogy igaz.

Pár másodpercnyi döbbent csönd, majd újra üvöltés:

– Mit hadoválsz, haver? Mi az anyádat akarsz te megírni?

– Őt már megírtam – válaszolom, s gyorsan kikapcsolom a mobilt.

Szerencsére azóta sem hívott vissza. Gondolom, sokáig pakolászott szegény.

A szerző sorozatának korábbi cikkei itt olvashatóak.

Telefon