Homály a csúcspolitikusok mögött

Bednárik Imre cikkében van néhány kitétel, ami több mint elgondolkodtató e működés tartalmát és megismerhetőségét illetően. Egyrészt kiderül, hogy Habony elutasította az interjú iránti riporteri kérelmet; másrészt, akik nyilatkoztak, ezt nevük vállalása nélkül tették. Egyik sem túl jó ómen egy mélyebb elemzés szempontjából.

Már jó előre szeretném leszögezni: itt nem is Habony Árpád személyéről van szó. Gyanítható, hogy a vezetőmagyar pártok és a korábbi kormányok főtanácsadói ugyanúgy ódzkodnának a nyilvános szerepléstől, ahogyan most Habony. Ha nem így lenne, a hazai nyilvánosság sokkal többet tudna az elmúlt húsz év háttérembereiről, s akkor talán Bednárik is sikerrel járt volna. A háttérelemzők attól azok, amik, hogy vállaltan elkötelezettek és a szerepvállalásuk ténye nyilvános, közismert.

Nálunk azonban szó sincs transzparenciáról. Jóval többet tudhatunk például Obama volt kabinetfőnökéről, Rahm Emanuelről (aki október 1-jén hagyta el posztját), mint Habony Árpádról, Dessewffy Tiborról, Keszhelyi Andrásról (hogy csak három, egyáltalán megnevezhető hazai spindoktortmondjak) együttvéve. Emanuel pályafutása – persze az internetnek köszönhetően – számunkra is nyitott könyv, míg az itthoni politika formálóinak nagy részéről azt sem tudjuk, hogy léteznek.

A Fehér Ház és az elnöki stáb

Habony Árpád persze nem formális szereplő, nem kabinetfőnök. De az amerikai politikában a közelebbről meg nem határozott szerepkörű főtanácsadónak is „nyilvánosságereje” van. Ha valaki felmegy a Fehér Ház honlapjára (www.whitehouse. gov/administration/staff), akkor ott név szerint megtalálja az elnök legközvetlenebb stábjának tagjait, a kabinetfőnöktől (aki – Emanuel utódaként – Peter Rouse) a főtanácsadókig. Aki nem elégszik meg ennyivel, felkeresheti a www.whitehouse. gov/administration/eop oldalt, ahol a szélesebb elnöki adminisztráció osztályainak, részlegeinek leírását és az azokat működtetők névsorát is megtalálja. Nálunk ismeretlen ez az átláthatóság. Holott ennek fő üzenete nem más, minthogy a politikacsinálás kollektív tevékenység, s fontos, hogy a polgárok pontosan lássák és tudják: vezető politikusaik nem önmagukban, hanem fontos szervezetek és személyek segítségével végzik a dolgukat. Habony Árpád (és sokan mások) „ismeretlenségben” tartása ellenben azt üzeni kifelé, hogy a Fidesz és a kormány politikáját kizárólag a szemünk előtt lévő emberek, de azok közül is jobbára egy: Orbán Viktor határozza meg. Ami persze a Fidesznek sem jó feltétlen. Hiába mondja el ugyanis Orbán sokfelé, hogy ő kollektív döntéseknek próbál érvényt szerezni, ha a működés belső rendszere nem áttetsző, ha a formális és az informális hierarchia szervezeti szintjei és szereplői a közönség előtt jobbára láthatatlanok, s úgy tűnik, Orbán az alfa és az ómega.

Bizony az a helyzet, hogy alig tudunk valamit a háttéremberek kasztjáról, működésük törvényszerűségeiről.

Az értelmiségtől a tanácsadó elitig

Holott a világ és Európa régóta kínál ez irányú tapasztalatokat. Attól kezdődően, hogy Nyugat-Európában „elválasztották” egymástól az értelmiségi (intellectuals) és a professzionális elit (policy elite) fogalmát és szerepét, a politikában meszsze nemcsak az előbbiek játszanak szerepet. Ez az elválasztás nagyjából az 1940-es években kezdődött (a második világháború utáni kormányoknak többek között az újjáépítéshez szükségük volt a szakértői elit tudására), és az elmúlt 70 év világossá tette a hagyományosan lázadó, nemritkán lebegő értelmiségi és a politikailag elkötelezett, ám szakértő háttérember közötti fő különbségeket. Míg az előbbi általában meg sem próbál szisztematikus kormányzati háttérmunkát végezni s fő működési terepe az elméleti alapú külső kritika, a policy-tudással rendelkező háttérember eleve alkalmazni kívánja szaktudását és célja a politikai folyamatok megváltoztatása.

Persze az alkalmazott tudásra épülő szakértői tevékenységnek is különböző fázisai voltak a ’45 utáni Európában. Míg a hetvenes-nyolcvanas évekig elsősorban az intézményes háttérelemzés és szakértői tevékenység volt a döntő (gondoljunk csak a korszak híressé váló agytrösztjeire, példáulMargaret Thatcher holdudvarában), az utóbbi két évtized – döntően a politika perszonalizálódása miatt – a „csavaros észjárású” személyes tanácsadóké, akik főleg a marketing világából érkeznek, s a termék (a politikus) eladásában, szerethetőségének, de legalábbis hatékonyságának megteremtésében találják meg fő küldetésüket.

Életrajz, öndokumentáció, beavatás

De légyen szó akár a régebbi agytrösztös hagyomány képviselőiről, akár imázsteremtő személyes tanácsadókról, ezek az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában szinte el sem képzelhetők írásos tevékenység nélkül. Ha nem is anynyira híresek, mint főnökeik, de országosan ismertek. Rahm Emanuel például 2006-ban (Bruce Reeddel közösen) írta meg: The Plan: Big Ideas for Change in America című könyvét. Az ugyancsak demokrata párti Stanley Greenberg (őt James Carville-lel együtt Medgyessy Péter kormányzása idején mi is megismerhettük, nemrégiben pedig John Kerry elnökjelölti kampányának a főtanácsadója volt) The Two Americas címmel publikált könyvet.

James Carville-ről az Egyesült Államokban mindenki tudja, hogy nem csupán tanácsadó, hanem például a Sean Penn-féle All the King’s Men (A király összes embere) című film koproducere (maga is lousianai származású, mint a film kormányzó-főszereplője), valamint egy mesekönyv (!) szerzője, sőt felolvasója (Lu and the Swamp Ghost). David Axelrodot (Obama egyik főtanácsadóját) szintén mindenki ismeri, tanácsadói tevékenységét a lapok folyamatosan követik s olykor éles kritikával illetik. S hogy a másik táborból, a republikánusok közül is hozzak példát, a Bush-tábor eminens tagjaként ismert Scott MacClellan emlékiratai (What Happened: Inside the Bush White House and Washington’s Culture of Deception) 2008-ban jelentek meg, nemrégiben pedig, 520 oldalon tette közzé memoárját a Bush-csapat néhai kulcsfigurája, Karl Rove (Courage and Consequence: My Life as a Conservative in the Fight).

Hogy a főtanácsadók és egyéb háttéremberek mennyire befolyásos szereplők, mi sem mutatja jobban, mint a róluk írott könyvek sokasága. Rahm Emanuelről például 2007-ben jelent meg Naftali Bendavid: The Thumpin’: How Rahm Emanuel and the Democrats Learned to be Ruthless and Finally Ended the Republican Revolution című könyve. A brit Alastair Campbell lehet a csúcstartó, aki Tony Blair első számú tanácsadójaként, majd minisztereként az életrajzírók kedvence volt, róla már több biográfia is napvilágot látott.

A hiányzó nyugatosság

A nyugati politikában a háttéremberek kötelességüknek tartják a működésükről való folyamatos beszámolást, azaz pontosan úgy viselkednek, mint a vezető politikusok: evidenciának tekinti, hogy a politika végső soron az emberekre tartozik.

Kelet-Közép-Európa rendszerváltó országaiban azonban ezt az egyszerű igazságot nem sikerült meggyökereztetni (a populizmustól való irtózat megakadályozza annak a nagyon is fontos alapkérdésnek a tisztázását, hogy mi is a „nép”, a „társadalom” szerepe egy elitvezérelt demokráciában), s ebből adódóan nálunk roppant bizonytalan a politika társadalmi alapzata. Korábban már írtam arról, hogy a politikai emlékiratok hazai hiánya is gyengíti az állampolgári bizalmat a politikában (Hiányzó memoárok, június 19.). Akkor a vezető politikusok ez irányú hiányosságaira bizonyos felmentést is találtam, hiszen a fiatal magyar demokráciában még szinte senki nem érzi befejezettnek politikai pályafutását; másrészt látható módon senki nem akar – úgymond – a saját táborára nézve (is) kedvezőtlen visszaemlékezéseket papírra vetni.

Hogy miért alakult így, abban a liberális demokrácia redukált hazai értelmezése is szerepet játszik, amely bizonyos szempontokra szuperérzékeny, míg másokat teljesen elhanyagol. Nekünk a demokrácia három dolgot jelent: a jogállam kiépítését, a pártpolitikai verseny feltételeinek megteremtését és a szabad piacgazdaságát. Ma már sokan tesznek említést a mentális-magatartásbeli vetületről is, amelynek lényege a politikai elit és a társadalom közötti „szocializációs faktor”, az a mód, ahogyan az interakció zajlik vezető politikusok, háttéremberek és a társadalom szélesebb rétegei között. Ha a háttéremberek sokat szerepelnek, ismerik őket, a társadalom igényelni fogja, hogy tudja, kik a politikacsinálás profeszszionistái. Ha mit sem tudunk róluk, akkor az a látszat keletkezik, hogy a politika kizárólag egyes csúcspolitikusokról, Orbán Viktorról vagy Gyurcsány Ferencről szól.

Talán gondolhatnánk másképpen is, hiszen 1998 körül komoly jelei mutatkoztak a professzionális politika és szakértői háttérmunka emancipálásának. 1998-ban, amikor először írtam a hazai agytrösztökről (Pártok és agytrösztök. Think tank szervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon, Politikatudományi szemle, 1998. 4.) két belátásra jutottam. Egyrészt arra, hogy a Fidesz 1998-as választási győzelmét nem kis részben háttérkapacitása megerősítésének s a mögötte létrejövő agytrösztök összehangolt munkájának köszönheti. Ezt a megállapítást ma sincs okom visszavonni. Tévedtem azonban abban, hogy a közeljövőben megerősödhet a politikai háttérszféra nyilvánossága. Nem erősödött meg, sőt a homály egyre sűrűbb. Ma sem ismerünk több főtanácsadót, mint korábban, s Molnár Lajos visszaemlékezésein kívül vezető politikusok sem kényeztettek el bennünket a politika belső világáról szóló beszámolóikkal.

A (nem III/III-as) hálózati tőke

Az tehát, hogy Habony Árpád, és más tanácsadók is elutasítják a nyilvánosságot, nem lenne elintézhető egy kézlegyintéssel, ha az elmúlt 12 évben kedvező folyamatok indultak volna el, s a közvélemény is várná, igényelné a háttéremberek nyilvános megszólalásait. De a közvélemény egyáltalán nem igényel semmit. Ettől függetlenül a politikai tanácsadók (még ha nem is formalizált a státuszuk) közszereplők.

Persze kényes a helyzetük, hiszen a formálisan is tisztséget viselő politikusok általában nem szeretik az informális spindoktorokat, akik sokszor nem a formális kormányzati vagy párthierarchiában igyekeznek jótállni magukért, hanem a vezetők (miniszterelnökök, pártvezérek) kegyeire hagyatkoznak. Ám azt is látnunk kell, hogy Habony Árpád és egyetlen spindoktor erejét sem csupán a vezető kegye adja. A nyugateurópai spindoktorok hatalmas networkkapacitás birtokosai, amely már-már felér a formálisan is pozícióban lévő tisztségviselők erejével, és nagyon is jól jöhet egy kormány vagy egy párt számára. Legfőképpen az átlagos politikus számára ismeretlen világban, a brandépítésben és az imázsteremtésben.

Az igazi kérdés tehát nem is csak az, hogy nálunk miért bujkálnak a befolyásos spindoktorok, hanem az, hogy ez a „félszegség” összefügg-e a politika egyre hálózatosabb szerveződésével. Előfordulhat, hogy a háttéremberek a hivatalos pártstruktúrákon átnyúló hálózati szálakat is mozgatnak, amelyeknek feltárását lassacskán meg kellene kezdeni. (Természetesen tudományos, nem pedig aktuálpolitikai értelemben beszélek „hálózatról”).

Ám sajnos az elmúlt 20 évben meglehetősen keveset sikerült tennünk ennek az „oldalfüggetlen” hálózati tőke működésmódjának a feltárásáért. Csak utalok arra, hogy míg Nyugat-Európában már 20 éve megszületett David Knoke: Political Networks című híres könyve, és nyomában az elmúlt két évtized egyik politológiai slágertémájává vált a párt- és kormányzati hálózatok problematikája, addig a hazai politikatudományt jószerével meg sem érintette ez a kutatási irány. Maguk a politika elemzői is lemondtak tehát az informális hatalmi szektoroknak (a mai politikaformálás fő ágenseinek) megértéséről.

Az elit hozzáférhetetlensége

Persze erre is van mentség. Amíg ugyanis Nyugat-Európában az informális politikai hálózatok kutatását nem akadályozza senki (legkevésbé az érintettek), addig nálunk a pártokhoz, a kormányzat „rejtett” szféráihoz való ilyesfajta hozzáférés szinte lehetetlen. Tudom, mert megpróbáltam. Magam is azt tapasztaltam, mint Bednárik Imre: az érintettek nem akarnak nyilatkozni, információkat pedig legfeljebb nevük elhallgatását kérő személyektől lehet szerezni. De tőlük is csak keveset, amiből, sajnos, egyáltalán nem rajzolható ki valamiféle – tudományosan is igazolható – kép a pártokról s azokon belül a főtanácsadók, tanácsadók és egyéb háttéremberek hálózatépítő szerepéről.

Így hát itt (bármily csábító is lenne kimondani) messze nem csupán a mai kormány és a Fidesz problémájáról van szó. Hanem arról, hogy egy önmagát nyugatosnak vélő ország ebben a tekintetben nem nyugatosan működik, s ami talán még rosszabb: nem is tudja ezt magáról s talán nem is érdekli. Ezzel pedig akaratlanul, sőt öntudatlanul egyfajta XIX. századi közjogias politikai kultúrát görgetünk tovább, ahelyett, hogy egy jottányival közelebb kerülnénk a XXI. századhoz.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója