Még csak arról van szó, milyen öröksége marad az utóbbi húsz év most letaglózott parlamentarizmusának. Még csak arról, felismerik-e, hogy zsákutcába terelik éppen őket. Előre-vissza egy olyan államrezonba, amelyhez hasonlóból békében kikeveredni 1989-ben inkább a világnak volt köszönhető, semmint önmagunknak, s most még csak arra sem lehet ráfogni a tunyaságot, mint akkor, hogy erőszakkal űzettünk a perifériára, ahol új, boldog, emancipált világot hazudtak nekünk.

A kormányfő nem a perifériáról, hanem Európa centrumából, Brüsszelből üzente meg a hét végén: az Alkotmánybírósággal támadt konfliktusának „lényege a jövendőbeli Magyarország összeütközése a régi szabályokkal”. Orbán Viktor új Magyarországot akar. Október 23-án is elmondta: egy évünk van, hogy megteremtsük az új élet alapjait, ahol erős állam védi a közérdeket, ahol egy év alatt mindennek meg kell változnia: az alkotmánynak, a törvényeknek és a politika erkölcsének, a médiá nak és a  környezetvédelemnek. Felhatalmazása erre – úgyis, mint „nemzeti konzultáció” – az áprilisi kétharmados és az azt megerősítő októberi „forradalom”. A nép akarata.

Minden lepke hernyó bábjából bújik ki. Az új állam világra jöttének pillanata az utolsó érintkezési pont, utána siketek párbeszéde minden kísérlet, amely a parlamenti demokrácia berendezkedésének finom egyensúlyait kéri számon a hatalmon. Innentől a kormányfővel képtelenség a párbeszéd. Nem is tart rá igényt, mert politikai filozófiája teljesen más mátrixban mozog. Amibe vagy belefészkelődik valaki, vagy nem érthet meg semmit. Kritikusainak érvei és az ő érvei ezért soha nem ütközhetnek, mert nem találkozhatnak. Ebben a másik világban a szuverenitásból eredő összes jogot látszatra – legitim hivatkozásának egyetlen alapja – a parlamenti kétharmad, valójában a kormányfő maga gyakorolja. Ami április óta történt és a következő egy évben történni fog, az színtiszta alkotmányos államcsíny.

Miért? A liberális Orbán Viktor – saját maga által utólag erősen mitizált – útja Nagy Imre 1989-es koporsójától a 2010-es „forradalomig” leírt és leírható. Most mindegy, miért és hogyan, de valahol útközben arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy a kapitalizmus idegen a magyaroktól, a polgári parlamentarizmus meddő Magyarországon, következésképpen egy teljesen más, új világot kell felépíteni. 2010 áprilisában eljött a baloldali–liberális kormányzás iránti ellenszenvből fakadó felhatalmazás pillanata. Egy hétköznapi választási aktus, amelyet aztán nagy szemfényvesztéssel a nép „forradalmává” stilizáltak. A győzelem nemcsak véget vetett az ellenzéki lét pokoljárásának („az amatőrök országlásának”), de meg is nyitotta a kaput, amelyen bepillantva „az emberek” előtt végre feltárulhatnak az orbáni új Magyarország lankái.

Ha nem volt valódi forradalom, miért kellett kitalálni egyet? Mert a forradalom törvények felett áll, a „nép érdeke” mindent felülír, gáncs nélkül eltörölhet mindent, ami korábban érvényes volt. És amikor Orbán Viktor forradalomról beszél, nem tesz mást, mint megteremti annak feltételeit, hogy egy új világ nevében szétverje az általa impotensnek tartott Harmadik Köztársaságot. E meggyőződését soha nem rejtegette, még ha rendszerben soha ki sem fejtette. Az már csak habitusából is következik, hogy hatalomra jutva nem lassan farol, hanem hátramenetben robog ki a parlamentarizmus „zsákutcájából”. Nem átépíteni akar, hanem viharos gyorsasággal új épületet emelni, nem a romokon, hanem a puszta földön.

Miért gondolhatja a kormányfő zsákutcának a Harmadik Köztársaság politikai berendezkedését, és mit kínál helyette?

Globálisan tekintve hanyatlóban a fizikailag is elöregedő európai nyugati kultúra, válságban a jóléti állam, a szociális ellátórendszer. Az Európai Unió zihálva erőlködik, miközben Amerika éppen a mélyebb együttműködés határait tapogatja a rohamosan emelkedő Ázsiával. A 2008-as világválság újra felvetette az állam és a piac viszonyának újragondolását. A perifériákon erős etatizálás volt a válasz, míg a centrumban az állam átmenetileg határozottabb szerepet vállalt a pénzügyi életben, s a nemzetközi ellenőrző szervezeteket erősíti. Közben új gazdasági világrend épül ki, amelyben – a kapitalizmus sokféle politikai szisztémát elvisel – most is másodlagos a politikai berendezkedés demokratikus vagy autoriter volta. E globális gazdasági rendszerben egymásrautaltságában együtt kell működjön az amerikai liberális demokrácia, a lassú forradalmat preferáló ázsiai államkapitalizmus és a hagyományai béklyóiban botladozó európai egység.

A kormányfő régi gondolatát látja igazolva a 2008-as válsággal: véglegesen megbukott a neoliberalizmus, olyan mélyre jutott maga a hagyományos kapitalizmus, s vele – Magyarországon mindenképpen – a parlamenti demokrácia, hogy új formákat kell találni a társadalom működtetésére. Orbán válasza romantikusan tőkeellenes –bár tőke nélkül semmi sem működik, úgy tőkeellenes tehát, hogy kiválasztott tőkések barátja. A közérdekre és „az emberek” moralitására hivatkozik. A Nemzeti Együttműködés Rendszerével új közösségbe olvasztaná a tömegtársadalom ezerfelé szabdalt érdekviszonyait, mert nem alaptalanul úgy látja, hogy a politikai tér hagyományos felosztása mind nehezebben tükrözi ezeket az érdekeket, következésképpen – szerinte – maga a parlamenti érdekképviselet súlytalanodik el, a hatalommegosztás hagyományos polgári rendje veszti el létjogosultságát. Ezért „centrális erőteret” kreál, amelyben a nemzeti ügyek kormánya minden érdeket „harmonizál”. Valójában önkéntesen rangsorol.

Nem ok nélkül úgy látja, hogy Európában a demokratikus polgári államok nehezen képesek integrálni a társadalmak egészét, ezértmég erősebb, rendpárti államot akar. Valójában nem erős, hanem feladataiban kiterjedt államot épít, amely minél nagyobb szeletét akarja maga alá gyűrni a társadalomnak, annál gyengébb és tohonyább lesz. Önburjánzó, tehetetlen és ellenszenves. „Forradalmához” jó alanyokat talál „az emberek” jelenlegi többségében, mert ennek a totális államnak erős hagyománya van Magyarországon, ez hasonlít leginkább ahhoz a legutóbbi, ma már nosztalgikusan látott kádári (előtte a Horthy-, sőt a Ferenc József-féle) világhoz is, amelyben megtanultak otthonosan mozogni. Csábítja őket, hogy megpihenhetnek az utóbbi húsz év „bögreverése” után. Mindent egybevetve: bár az ország centrumban elfoglalt helye semmiképp nem indokolná az erős etatizmust, inkább egyfajta finomabb egyensúly kialakítását a társadalom, a piac, a civil világ és a politika között, Orbán kiútként mégis a perifériára jellemző populista, baloldali retorikába csomagolt posztkapitalista államkapitalizmust kínál. S ez a berendezkedés valóban jó ideig megállhat, főként, ha a kísérletet mihamarabb az anyagi gyarapodás érveivel támasztja alá.

Kár, hogy a kormányfő szószólói annyira elcsépelték „az emberek” kifejezést, hogy már szinte lehetetlen komolyan leírni. Pedig az orbáni politika sikerének vagy kudarcának sarokköve éppen az: kik azok „az emberek”, és mit akarnak? A XX–XXI. század tömegemberének lélektanát nálunk a Fidesznél jobban egyetlen párt sem érezte meg és használta ki, bár tudni ő sem tud túl sokat róla. Nem tudja, hogy éppen miért és hogyan, menynyire tudatosan vagy ösztönösen sűrűsödik össze egy-egy gondolat az éppen kritikus méretűvé váló tömegben. Szinte lehetetlen felmérni, mit gondolnak éppen „az emberek”. Mikor akad valaki, aki meg tudja fogalmazni, amit mindannyian éreznek, de kimondani nem tudnak. 2010 áprilisában nyoma nem volt ilyen „szellemi sűrűsödésnek”, forradalomnak. Nem volt mit kimondani „az emberek” helyett. Utólag kell beléjük beszélni, hogy a kormányváltás mellett mi minden mást is akartak, amire akkor nem is gondoltak.

A forradalom, főként, ha virtuális, még könynyű eset, nehezebb az utána következő konszolidáció. És ha a forradalom, a rendkívüli állapot alkatilag Orbán igazi terepe, akkor a konszolidáció a fogyatékossága. A polgár anyagi és jogbiztonságának felszámolása, amellyel a kabinet fél év alatt bemutatkozott, egyetlen célt szolgál: a totális állam Orbán szerint elkerülhetetlen kiépítését, ami jelenleg még csak a múlt lebontásánál tart. Ám ahogyan a kormányfő felszámolja a politikai és gazdasági érdekérvényesítés eddigi formáit, a parlamentarizmus intézményeit, onnan kiűzve az utcára szorítja politikai és társadalmi ellenzékét, úgy taszítja el magától hivatkozási alapját, „az embereket”. Mi lesz, ha „az embereknek” egyszer csak nem fog tetszeni ez a rohamosan alakuló új világ? Mi lesz, ha a parlamenti kétharmad alól kicsúszik a választói támogatás? Kivel fogja konszolidálni új államát a hatalom?

A polgár sokáig sok mindent elhisz, ám ha birkának mutatkozik is, farkassá válhat egyetlen pillanat alatt, s ahol a legnagyobb a dicsőítés, ott a legnagyobb a gyalázás is. Amikor „az emberek”, már csak gazdasági érdekeiket is felismerve, nem akarnak totális államban élni.

Részlet a kormányprogramból

5. Itt az idő, hogy helyreállítsuk a demokratikus normákat!

„...A normakövetés nemcsak az állampolgároktól elvárt kötelesség, hanem a hatalomgyakorlókkal szemben is alapvető követelmény. A jogállami keretek között elfogadhatatlan, hogy parlamenti többsége birtokában a kormány alkotmánysértő törvények sorával bizonytalanítsa el állampolgárait, sodorja veszélybe a jogbiztonság alapelvét.”

2010. szeptember 30. Orbán Viktor miniszterelnök Ózdon kampányol az önkormányzati választások alkalmából. Fotó: Bócsi Krisztián