Léghajó a Bécsi utcában?
Mint Csordás Lajos tudósításából (Elröpülhet Foster léghajója, augusztus 11.) az olvasók értesülhettek róla, Rogán nem a levegőbe beszélt. Az Országos Tervtanács július közepén megvitatta és nagy többséggel elfogadta a kerület által előterjesztett elképzelést. Eszerint a Bécsi utca páros oldalán a Harmincad utca és a Kristóf tér között álló öt házat lebontanák, s helyükön egy angol világsztár építészirodája – a Foster & Partners – tervei nyomán alul üzleteket, fölötte irodákat magában foglaló, legfelül szállodával és köztérként funkcionáló tetőterasszal ékeskedő megakomplexum létesülne, ami a magasban léghajót formáz.
Arról az új városközpont megálmodója nem tett említést, hogy a szóban forgó terület a világörökség védőzónája, ahol nem lehet következmények nélkül bontani, sem a szabályozásban előírt maximális harmincméteres magasságot (s a szomszédos Kempinskit is) jócskán meghaladva építkezni. S természetesen nem szólt – még nem szólhatott – a szakma felhördüléséről sem, ami a tervtanácsi döntés, majd az annak alapján kiadott kerületi határozat megjelenése után bontakozott ki. Rogán olyan benyomást keltett, mint aki maximálisan betartja az előírásokat s hallgat a legnevesebb szakemberekre. Holott a történelmi város szövetébe való drasztikus beavatkozás hírére egymás után jelentettek be kategorikus ellenvéleményt és/vagy fellebbezést különböző szakmai szervezetek.
Csak néhányat említek a legtekintélyesebbek közül: a Budapesti Műszaki Egyetem urbanisztikai tanszéke, a Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kar Településépítészeti Tanszéke, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, az ICOMOS (a nemzetközi műemlékvédelmi szervezet) magyar bizottsága, a Magyar Építőművész Szövetség. A leghisztérikusabban a Magyar Építész Kamara reagált; olyan elementárisnak érezte tagjainak aláírásgyűjtésben is manifesztálódó felháborodását, hogy visszahívta azt a három tagját, aki a zsűriben a tervre igennel szavazott, noha ehhez – mint utóbb kiderült – joga nem volt.
Bár a projekt egyelőre csak elvi engedély birtokában folytatódhat tovább (magyarán: a beruházás még nem kapott zöld jelzést az építés megkezdésére), koncepciózusan és alaposan előkészített akcióról lehet szó. Az ugyanis, amivel a szakmai és a széles nyilvánosság napjainkban szinte kész tényként szembesül, jó ideje érlelődik. Somlyódy Nóra a Magyar Narancsban (Védett belvárosi épületek bontás előtt – Utcát vegyenek, 2008. október 23.) már két éve felfigyelt rá, hogy itt alighanem valami nagyszabású akció készül: „a Bécsi utca páros oldala (mármint a szóban forgó szakaszon – V. J.) egyetlen háztól eltekintve… Csipek Péter vállalkozó érdekeltségébe tartozik.” Nem kell tehát az érintettektől olyasmit kérni, hogy tessék végre előállni a farbával. Az az üzletember, aki sikeresen és (hadd tegyem hozzá, mert megérdemli a dicséretet) példásan, az értékeket megbecsülve-megtartva élesztette újra a Deák Ferenc (immár stílusos becenevén a Divat) utcát, most már az egész belváros léptékében kíván hasonló vérátömlesztést végrehajtani – ám ez esetben a régi épületek feláldozásával.
Nem tudom, sikerül-e a tervét megvalósítania, de erős szövetségesei vannak (nemcsak a polgármester, hanem a kerületi főépítész, Cselovszki Zoltán is támogatja), s illúzióim ezért nincsenek. Jelen voltam (hallgatóként) azon a szakmai fórumon, amelyet a Magyar Urbanisztikai Társaság rendezett. Bár az előadók többsége nem hagyott kétséget afelől, hogy ellenzi a léghajó-házat, számomra paradox módon az derült ki a hozzászólásokból: mint az építési-műemléki szabályozások általában, a miénk sem terjed ki valamennyi részletre. Aki leleményes, megtalálja azt az építészeti formulát, amellyel – némi jogi csűrés-csavarás után – kifoghatja a szelet előbb a bírálók, utóbb a fellebbezők vitorlájából. Egy Foster nagyságrendű tervezőnek ez nem okozhat nehézséget.
Magam sokkal egyszerűbben érvelnék, csatlakozva Ferkai András építészettörténészhez, az Országos Tervtanácson nemmel szavazó két szakember egyikéhez, aki minden ékes szónál beszédesebb képekkel bizonyította, mi mindennel lennénk szegényebbek a bontás következményeképpen.
Fotók híján szerényen csak annyit jegyeznék meg: Velencében nyilak mutatják az utat a Szent Márk térre, olyan nehéz a sikátorokon átvergődnie az idegennek. A milánói dómot meg a strasbourgi katedrálist szintén szűk utcákon kell megközelíteni. S a mi Vörösmarty terünk aligha nyújt azokhoz hasonlítható élményt a kíváncsi utazónak. (Ebben jócskán részes a korábbi kultúrpalota semmitmondóan szikár kubusát pár éve felváltó „posztmodern” üvegbuborék.) Az sem reális felvetés, ha egyetlen – mégoly nagyszabású – épület kapcsán új városközpontot vizionálunk; túlságosan nagyvonalú bejelentés ez még annak tudatában is, hogy a Károly körúton és a Március 15-e téren hamarosan szintén építkezések kezdődnek. És a környéken bőven akadna még tennivaló. Hadd utaljak csak a Kossuth Lajos utca elhagyott és elhagyatott üzleteire, s a József Attila utca és a Károly körút optikailag és funkcionálisan egyaránt lezáratlan, mindmáig foghíjként tátongó kereszteződésére.
Számos példa van rá a világban, hogy egy-egy nagyhírű építész különleges teljesítménye városi ikonként funkcionál s gazdaságilag is rendkívüli vonzerőt fejt ki. Norman Foster ilyen képességű – emblematikus – figura és stiláris értelemben sem feltétlenül rossz választás. Elég végigpörgetnünk az interneten az irodájának honlapján látható munkáit. Formavilága visszafogott, az alkotó inkább a technikai minőségben, mint a művészi megjelenítésben jeleskedik. Szép számban akadnak nála izgalmasabb és érdekesebb egyéniségek; például az iraki származású Zaha Hadid, aki, úgy volt, a szomszédos Kristóf téren (a volt parkolóház helyén) fog építeni.
Az ő megbízásának Rogán – úgymond – kevésbé örült: munkája „kicsit úgy nézett ki, mintha leejtették volna.” Hogy más is így látja-e, az kérdés, ami viszont biztos: Foster művészete egészen más természetű. A mai high-tech attraktív eszközeivel is igazodni képes a múlt emlékeihez. Legbravúrosabb projektjei – a Reichstag kupolájától a nimesi Carré d’Art-on át a British Museum nagy udvaráig – történelmi-művészettörténeti jelentőségű épületek aktualizálásának tekinthetők. Egyik helyen sem bontott, hanem kiegészített; új életet lehelve a régibe. Szerencsés lett volna tehát, ha a belvárosban is ilyen feladatot kap, vagy azt így – a meglevő értékek újrahasznosításával – értelmezi.
Van mit féltenünk ugyanis. Mindenekelőtt a város történelmi szövetét, amely éppen olyan érték, mint az azt alkotó épületek, hiszen ezek többsége itt nem annyira külön-külön, mint inkább együttesükben őrzi azt, amitől lerobbant állapotukban is a hangulatuk fakad: a történelmi levegőt. Hát még ha helyreállítanák őket! Akkor például láthatóvá válna az egykori Fischer üzletház fantasztikus szecessziója a Harmincad utca sarkán, amely a Kármán Géza-Ullmann Gyula-alkotópároshoz fűződik. A bontásra kijelölt házak között ráadásul egy kiemelkedő alkotás is akad; klasszikus emléke annak a világnak, amely inkább az ellenkezőjéről, az unalmas lakótelepeiről nevezetes.
A Gulyás Zoltán tervei szerint 1960 és 1963 között emelt egykori Chemolimpex-székház (OTP-fiókkal az alsó szinteken) a legjobb értelemben vett modern épület, mely Mies van der Rohe minimalizmusának provincializmustól és kozmopolitizmustól egyaránt mentes hazai változatát mutatja. A hatvanas évtized első felének egyik klaszszikus alkotása – mondanám róla, csakhogy ez így félrevezető, hiszen az épület nem jellemző sem arra a (nehéz) korszakra, sem arra a (szegényes) Magyarországra. Épp az teszi jelentőssé, hogy kivételes: mind megformálásában, mind kivitelében nemes és elegáns alkotás.
Évszázadokon keresztül többnyire úgy építettünk, hogy bontottunk. (Nem ritkán a bontott épület értékes anyagaiból építettünk.) Hogy egy közeli ragyogó példát említsek: a Gresham egykori székházát, amelyet ma Four Seasons szállodaként ismerünk, a Hild János által megformált tér egyik klasszicista palotájának helyén emelte 1910 táján a biztosítótársaság. A nem sokkal később kibontakozó avantgárd jelmondata Kassák Lajos megfogalmazásával így hangzott: „Itt vannak a rombolók legenergikusabbjai és itt vannak az építők legfanatikusabbjai.” Ez a morális parancs nemzedékeken át hatott a progresszió legjobbjainak gondolkodására. Íme néhány sor a nem is olyan távoli múltból, a Magyar Művészeti Tanács Építészeti Szaktanácsának (tagjai a korszak vezető építészei: Kozma Lajos, Kaesz Gyula, Granasztói Pál) 1945. március 22-én kelt jegyzőkönyvéből.
Eszerint a háborús pusztítások nyomán „a súlyosabban rongált, de pótlással átépíthető fővárosi épületeket ne állítsák vissza eredeti állapotukban, mert azok túlnyomó többsége fölösleges kiképzésekkel, tornyokkal, drága, ízléstelen és korszerűtlen díszítésekkel volt túlhalmozva.” Ennek a közelmúlt értékeit sima homlokzatok mögé rejtő modernizálásnak jó néhány emléke maradt ránk. A leghíresebb az úgynevezett „Fehér ház”. Más okokból, de nem kevésbé ismert a volt Iparterv-székház a Bécsi és a Deák Ferenc utca sarkán. Jó volna azonban végre felhagyni a rossz gyakorlattal, s inkább felújítani, kiemelni szégyenteljes állapotából ezt a hatvanas évek avantgárd kiállításairól nevezetes épületet, mintsem lerombolni. Ez nem pusztán a személyes véleményem, ez ma a városképvédelem uralkodó álláspontja. Fosternek és szellemes ötletének meg keressünk más helyet. Amennyire a képek alapján megítélhető, megérdemli.
A szerző művészettörténész
