Debreczeni József (Heller Ágnes tévedései, október 22.) nem a tényt vitatja, csak Heller Ágnes szóhasználatával van baja, mert szerinte a demokrácia vagy liberális demokrácia, vagy már nem is demokrácia. Ellenérvként a Heller Ágnes által felhozott – amúgy többnyire közhelyes – példákat (őszödi beszéd, ügyetlen köztársasági elnökjelölés stb.) értelmezi részben eltérően.

Hogy baj van a demokráciával, az már abból is látszik, hogy az emberek nem vonulnak az alkotmány passzusait mormolva a Parlament elé, nem állnak sorfalat az elfoglalt intézmények bejárata előtt, s nem árasztják el ingerült kérdéseikkel, leveleikkel képviselőiket, felcsattanván: mit tettetek a jogállamommal? Ellenkezőleg, még az anyagilag független, magas állású polgártársak is mélán tűrik, hogy utólagos törvényhozással szentesített kirúgásuk előtt mord biztonsági őrök elvegyék mobiljukat és belepiszkáljanak személyi számítógépükbe, és a beosztottak is behúzott nyakkal várják, hogy az így kinevezett újnagyember mit fog tenni velük. De még azért sem kapnak a polgárok az alkotmány után, hogy a honvédelmi törvény módosításával, egy súlyos ipari katasztrófa kihasználásával a kormány a jövőben voltaképpen bármely neki tetsző vállalkozást megszerezhesse. Nem kísérte zajos méltatlankodás a bírói kar megrostálására tett ígéreteket, nem hallik a hangos közröhej az alkotmányozó bizottsághoz beérkező hagymázas javaslatok kapcsán sem. Az adó- és a nyugdíjrendszer átszabása (mindközönségesen e jövedelmek csökkentése) már kiverni látszik a biztosítékot – de egyelőre némi értetlen mormogáson kívül más még nem hallik.

„A bekódolás annyit jelent, hogy a politikai osztály húsz év alatt bizonyos következetességgel olyan intézményeket hozott létre, úgy cselekedett, döntött és viselkedett, hogy amennyiben megvolt hozzá az akarat, mindennek be kellett következnie” – így Heller. A liberális demokrácia lerombolásának „bekódolása” éppenséggel igaz lehet, csakhogy sem a rendszerváltás elmaradt nagy élménye, sem az egyébként elég jó választási törvény, sem pedig a pártok különféle gazságai nem tekinthetők oknak. Az, hogy a liberális demokrácia kiüresíthető, a jelenlegi kapitalizmus rendszereleme. Persze sokkal kényelmesebb szellemi álláspont a politikai felhőrégió szimbolikus eseményeit egymás mellé állítva erre vagy arra a médiaeseményre visszavezetni a jelenlegi helyzetet, mint számot vetni azzal, hogy az orbánizmus egy általánosabb tendencia bornírtan vidékies megnyilvánulása. A Legilletékesebb Személy, Orbán Viktor – szemben a vitapartnerekkel – jól látja, a demokrácia részleges kiürülése létező tendencia Európában. Önigazolásképpen idézi is a példákat, mondván, az új szemlélet „hol pártalapú nagykoalícióban, hol egy új szemléletű, nagy hatalmú köztársasági elnök színrelépésével, hol pedig egy nagy centrumpárt dominánssá válásával történt, mint Magyarországon.”

Olyan tényezők írják ezt a történetet, mint a globalizációs folyamat jó fél évszázados tempóváltása, a társadalom radikális átrétegződése, a technológia robbanásszerű megváltozása, az ökológiai változások –hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki. A következmények – bár lehet őket negligálni –, az orrunk előtt vannak. Olyasmire lehet(ne) itt gondolni, mint pl. a gazdasági értelemben felesleges embertömegek léte; mint az, hogy a nemzetállamokban a mármár bájos nacionalizmus mellett és helyett az etnicizmus válik szervezett tömegmozgalommá; s hogy a kor szintjén álló egészségügy fenntartása és a nyugdíjrendszer finanszírozása pusztán a versenyképességet rontó tételként jön számba. Ma Magyarországon a munkavállalókat és a kisvállalkozókat ide számítva 3,9 millió ember folytat többé-kevésbé értelmes és gazdaságilag közvetlenül releváns tevékenységet. A többiek puszta tárgyai a sorsnak, akiket vagy ellátnak nyugdíjjal, segéllyel, használható képzettséget nem adó iskolákkal – vagy nem. Róluk viszont sem Heller, sem Debreczeni nem tesz említést.

A modern demokrácia eljövetele nem szép és magasztos elvek megtestesülése eme sárgolyón, hanem a kapitalizmus egyik lehetséges politikai formája. Nem vitás, a hatalommegosztás elvét és az ember elidegeníthetetlen jogait hangsúlyozó változata – klasszikus kifejezéssel élve – a tőkés osztályuralom legkulturáltabb formája, nemhiába becsülték nagyra olyan régi vágású politikai elemzők, mint V. I. Uljanov és F. Engels. Igaz, meglehetősen markáns kritikát is megfogalmaztak vele kapcsolatban, egyebek mellett azt, hogy felette sérülékeny, s krízis esetén könnyen megadja magát a diktatórikus erőszaknak, ha az hatékonyabban képviseli a tőkés osztályérdeket. A későbbi kritikusok – Gramsci, Marcuse, Lukács György, Wallerstein, Mészáros István és még sokak – ugyanezt a tendenciát a XX–XXI. században is felismerni vélték. E szerzőknek már az a tapasztalat is rendelkezésükre állt, hogy a demokrácia mint olyan is sérülékeny és felszámolható, s korántsem tekinthető a modern társadalom egyetlen politikai rendszerének, másrészt pedig legerőteljesebb védelmezői olyan társadalmi csoportok és azok pártjai, mozgalmai voltak, amelyek távolabbi programjukban a kapitalizmusnak – s vele minden politikai formájának – a felszámolását tűzték ki célul. (Feltehetően nem kell emlékeztetni Heller Ágnest és Debreczeni Józsefet a spanyol vagy a francia népfront példájára, sem a későbbi társadalomkritikai mozgalmak ténykedésére.)

A jogállam és a demokrácia folyamatos szétszedése még nem érte el a mindennapi élet szféráját. A modern társadalom bürokratikus tehetetlenségi nyomatéka igen nagy, az apparátus pedig teszi a dolgát, eddig nagyjából a megszokott módon. A polgár számára a politika nem része a mindennapoknak, legfeljebb az esti híradóban láthat egy „nullahuszas” adagot belőle két baleset, öt celebhír és három gyilkosság között.

Heller és Debreczeni szerint a mostani válság okai egyebek mellett a politikai osztály szűkkeblűsége s egyes pártok bűnei/tévedései/elvtelenségei/hibái.

A pártok olyanok, amilyenek – látványpártok. Tevékenységük a választási kampányokon kívül némi zsákmányszerzésen túl nem észlelhető, összesített taglétszámuk talán ha a százezret eléri. A rendszerváltás törvényhozásának egyik hibája, hogy az 1989. évi XXXIII. törvény szerint a pártok bárhol szerveződhetnek, kivéve ott, ahol a politikailag aktív emberek vannak: a munkahelyeken és az egyetemeken. [2. § (1) A pártok munkahelyen (szolgálati helyen, tanintézetben) szervezetet nem hozhatnak létre és nem működtethetnek.]

A párttagság elvben ugyanis olyasmit jelent, hogy a párt tagsága folyamatosan tájékozódik, vitázik, alakítja a párt politikáját, ne adj isten, megvitatja közvetlen környezetének gondjait és lehetőségeit. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy elég nagy így is a megosztottság, esetleg elgondolkozhatna azon, hogy a nyíltan vállalt politikai álláspont és a vita a demokrácia veleje, legalábbis T. G. Masaryk (a demokrácia: diszkuszszió) s a párttörvény preambuluma szerint: „A pártok társadalmi rendeltetése, hogy a népakarat kialakításához és kinyilvánításához, valamint a politikai életben való állampolgári részvételhez szervezeti kereteket nyújtsanak.” A pártszervezeteket pótló körök, klubok, értelmiségi összejövetelek a kávéházi/kocsmai politizálás változatai, semmi baj ezekkel, csak éppen (többek között) az aktív pártalapszervezetek híján hiányzik a pártok belső demokráciája. Holott a pártok belső demokráciája egyúttal mérce is: ha egy párt vezércentrikus, akkor a politikai hatalom birtokában sem lesz más, miként azt a Fidesz esetében láthatjuk. Mellesleg a belső demokrácia elfojtásával a pártvezér úgyszólván menlevelet ad a kegyenci körön kívül rekedt ambiciózus politikusoknak egy ellene irányuló puccs megszervezésére.

„A pártok és vezetőik, s ez többé-kevésbé minden pártra és vezetőre vonatkozik, a rendszerváltás minden periódusában és ciklusában következetesen előnyben részesítették saját tényleges vagy vélt közvetlen politikai érdekeiket a jogállamiság szellemével szemben” – írja Heller. A jogállamiság szelleme nem kísértet, hanem jog- és intézményrendszer formájában nagyon is konkrét létező. Szellemvadászat helyett fel lehetne figyelni arra, hogy a jelenlegi kormánypárt és a Nemzet Nagy Iránytűje 2002-es veresége óta milyen módszeresen rombolta az alkotmány, a törvények és az alkotmányos intézmények, így a végrehajtó hatalom, a bíróságok, az Alkotmánybíróság, a rendőrség, az ügyészség, az Országgyűlés tekintélyét – amíg eme ténykedése eredményeként is, meg nem nyerte a választásokat.

„Romániában, Lengyelországban, de még Csehszlovákiában is a rendszerváltozás a polgárok kinyilvánított akaratából történt. Prágában tömegek követelték »Havelt a várba«, az ellenállás vezetőjét a szabad köztársaság első elnökének, Romániában …még halálos áldozatok is voltak. S mi történt nálunk? Egy kerekasztal körül egyezett meg az állampárt az ellenzéki pártok képviselőivel. Hol voltak az úgynevezett »emberek«? Otthon nézték a televíziót. Minden az ő fejük felett történt. Hogyan érezhetik a most fenyegetett alkotmányt a magukénak?” – írja Heller.

Ha volt erénye a magyar rendszerváltozásnak, az éppen az, hogy nyugalmas tévéműsorként ment végbe. Ha mondjuk Grósz Károlyt 1990 tavaszán Leninvárosban (Tiszaújváros) nem csupán leköpdösik az MDF-gyűlés tagjai, hanem meg is ütik, ne-

tán agyonverik, akkor most nem lenne kétharmada a Fidesznek, esetleg másként élne vele? A prágai példa – ha nem csak a médiaeseményt tekintjük – egyébiránt éppen az ellenkezőjére, „az emberek” akarata ellenében véghezvitt politikai cselekvésre példa. A „demokrácia absztrakt eszméjét” (Masaryk) megtestesítő csehszlovák állam fennmaradásáért kiírt – Hável által is támogatott – népszavazást az új elit annak ellenére sem írta ki, hogy a szövetségi parlamentben a választásokon többséget szereztek a közös állam fenntartását óhajtó pártok.

„Ha kétharmados többséggel meg lehet mindent egy alkotmányban változtatni, ha az nem tartalmaz egyetlen általános érvényű, megváltoztathatatlan passzust sem, mint azEgyesültÁllamok vagy aNémet Szövetségi Köztársaság alkotmánya, ha a magyar honpolgárok sosem tanulták meg tisztelni az alkotmányukat, s cseppet sem törődnek azzal, hogy mi is van vagy lesz benne, akkor miért csodálkozunk?” – kérdi Heller. A hatályos magyar alkotmány formálisan természetesen módosítható és megváltoztatható, ámbár vannak olyan passzusai, amelyeket számos kötelező erejű nemzetközi szerződés garantál – például a 8. és az 54. § az emberi jogok elismeréséről és védelméről, illetve az emberi élet és méltóság sérthetetlenségéről csaknem tükörfordítása a német alkotmány (Grundgesetz) 1. cikkelyének. Az amerikai példa pedig kifejezetten rossz, a megváltoztathatatlan alapszöveg a preambulum kivételével az unió működésének, a választásoknak, a hatalommegosztás technikáinak – és nem tartalmának – a leírása, azaz, ugyancsak Orbánt idézve „technikai szabálygyűjtemény, amiben semmi magasztos nincs”. Amire Heller – feltehetően – gondol, az emberi jogok védelméről és garanciáiról szóló passzusok az alkotmány kiegészítései, s mint ilyenek változnak. (Tizennégy évig például az alkotmány XVIII. kiegészítése tiltotta az alkoholos italok terjesztését – hol van ez már?)

A demokrácia esendősége nem a törvények jóságán vagy rosszaságán múlik. Lerombolásához, de még a kiüresítéséhez sem elegendő a hatalomgyakorlók hitványsága. A lehetőség azonban adott, feltéve, hogy a polgárok többsége tudomásul veszi. Ami a kocsmai, kávéházi és egyéb beszélgetésekből kitűnik, nem valami szívderítő:

„A kártya ki van osztva. Reszketünk, /

Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében, /

bubik, királyok, dámák jelmezében /

s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk. /

Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk. / Mit tehetnénk a szabály ellenében?!”

(József Attila: Osztás után)

A szerző író

Marabu rajza